Lovagideálok – Kétségtelenül és végtelenül elnyűttként hathat azt hallani, hogy nincsenek (már!) lovagok, az emberek (többé!) nem előzékenyek és így tovább. Kimondottan felértékelődik ennek megvizsgálása olyan kollektív nehézségek esetén, mint amilyenek a környező országok történései, vagy a 2024-es őszi árvízvédelem volt hazánkban. Maximálisan megértve e probléma megfogalmazásokat, a jelen összeállítás arra kíván rámutatni alább, hogy az efféle idealizált elképzelések és elvárások esetében nincs szó sem új keletű társadalmi igényekről, sem új panaszokról – legalább is az irodalmi elbeszélések tükrében.
A szerelem várának ostroma elefántcsont tükörhátlapon, valószínűleg Párizs, 1350-1370 körül (Louvre) File source: http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Siege_castle_love_Louvre_OA6933.jpg
Maradva a szépírói elvonatkoztatások világánál: már-már közhelyesen időtlen a múlt romanticizálása az emberi társadalmakban. Elég, ha felidézzük a Zalán futásának első sorait („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”), vagy régebbről Shakespeare Julius Caesarában Cassius panaszát (“Ó, kor, gyalázva vagy, Nemes fajodban, Róma, megfogyál!”) ennek érzékeltetéséhez. Sőt, kifejezetten idesorolhatjuk akár – a maga időnként ironikus tónusával is – már Marie de France költőnő XII-XIII. századi észak-francia (anglo-normann) udvari lovagi elbeszélő költeményeit (lai) a régi, letűnt hős bretonok emlékezetének dedikálva (Equitanról). Ezen felül e körhöz tartoznának bizonyos fokig Jane Austen Northanger Abbey-jának (magyarul: A klastrom titkai) Catherine-jének gótikus ábrándjai és még számos egyéb irodalmi előzmény.
Utóbbival e sorból, egy írónő női főhősének egyik megnyilvánulásával, mintegy in medias res, meg is érkezünk témánk egyik központi, leglátványosabb elágazásához. A főszereplőnek a szerző egy helyen a következőt tulajdonítja könyve XVII. fejezetében: „Az ódon épületek iránti szenvedélyének hőfokát mindössze a Henry Tilney iránti szenvedélye haladta meg, s amennyi helyet az említett úr képmása Catherine ábrándjaiban hagyott, azt mind kastélyok és klastromok bűvös képe töltötte el.”
Ebben a megvilágításban szembetűnik, hogy a letűnt idők keltette nosztalgiaélményt kiegészítheti a kortársak kedvező megítélése is. Netán éppen ellenkezőleg: inkább lenne kivételről szó, mint szabályról? Részben fordított felállás feltételezése mellett valószínűsíthetjük, hogy a hősi vagy ősi idők lovagkorának eszményesítése, illetve számonkérése mindig is létezhetett az adott társadalmi keretekben, különösen a női preferenciák esetében?
Lovagideálok
Minden bizonnyal lehet első ránézésre valami, úgymond bugyután banális, mérhetetlenül közhelyes és – Krasznahorkai újrafogalmazott szavaival – émelyítően naiv is e jelen témakijelölésben annak időtlensége mellett. Ez a cikk mégis érdekes lehet abból a szempontból, hogy rámutat: nemcsak a lovagideálok keresése maradandó a (nő)társadalomban, hanem ennek az adott korban jellemző korlátaival való szembesülés is.
Először is egy, a kezdetleges vagy annak vélt társadalmakra, ősidőkre is kiterjedő időhorizont helyett annak tisztázása mellett törnénk lándzsát, hogy – esetleges vakfoltjaival együtt is –, a nyugati kultúrkör (Szerb Antal) látómezején a már feszegetett lovagkultusz egyébként érvényes történelmi alapjai figyelhetők meg.
Mindenki hallott már a hazánkban is egyébként hosszú hagyományokra visszatekintő ispotályos vagy johannita lovagokról, alkalmasint még többet a populáris kultúra által is rendre előtérbe tolt templomosokról, talán kevesebben a teutonokról, vagy az itthon az Anjou-idők óta működő Szent-György-, vagy a Zsigmond királyhoz kötődő történelmi Sárkánylovagokról. A lovag kifejezés eleinte a korai XI. században függő helyzetben lévő (ang.: knight, kelta: vassal), köztes kategóriát jelölt a földesúr és a földművelés között. Emellett értelemszerűen a magyar szó, ahogyan a vonatkozó német, újlatin (Jordan 2002: 13) megfelelők is nyíltan vagy burkoltan a lovas felszerelésre utalnak, amellyel a lovag a katonai kötelezettségeit ellátta.
A lovagokhoz kapcsolt eszmények egy bizonyos részéért talán nem is szükséges egészen a nevezettek fémjelezte előzményekre, sem a Közel-Keletig, végképp nem az átpolitizált hadjáratokra tekinteni, hanem elegendő a középkori európai udvarokra és társadalmi keretekre gondolni. A hadjáratok homályos és vitatott hatalmi összefüggéseitől függetlenül is a résztvevők történetei a szenvedéseikről és bátorságukról szájról szájra terjedve csodás történetekké fejlődtek, jelentős hatást gyakorolva a következő generációkra (Jordan 2002: 112).
Utóbbiak játszottak alighanem közre abban, hogy a lovagok körében az udvari kultúra hatására a szabályozott és fegyelmezett viselkedés alapja kialakult, ami pedig ahhoz járult hozzá, hogy a közgondolkodásban egyes ideálok, eszményi viselkedésminták normái gyökeret eresszenek és hagyományozódjanak. Ezt megragadja a nyelv is: az „udvarias” kifejezés eredetileg az udvarból (franciául court, németül Hof) származik. A francia courtoisie szó összefoglalja azokat az erényeket, amelyek a XII. században a lovagi ideált jellemezték. Az új eszmény kettéosztotta az embereket: a nemeseket (courteis), vagyis a lovagokat, és a közrendűeket (vilain), akik között hatalmas társadalmi szakadék tátongott.
Yvain harcol Gawain ellen, hogy visszaszerezze hölgye, Laudine szerelmét. Középkori illumináció Chrétien de Troyes Yvain, az oroszlán lovagja (fr. Yvain ou le Chevalier au Lion) című románcából.
Lovagideálok
Az új lovagtípus azonban nem csupán harcos volt, hanem az udvar tagjaként egy nemes viselkedési kódexet is követett. Miközben a lovagi hadviselés szabályai körébe tartozik a kezdetektől a nők, gyerekek, özvegyek, árvák, szerzetesek, apácák, idősek, elesettek védelme (Jordan 2002: 100), a lovagiasság absztrakt fogalma immár új magatartási normákkal is kezdett kiegészülni. Ezek körébe tartozik a türelem, a tisztelet, főként a nőkkel szemben, visszafogottság és diszkréció.
A courtoisie megjelenése nagy változást hozott a középkori férfi-nő kapcsolatokban, ahol a nő egyszerre vágy tárgya és tiszteletben részesült személy lett. E változás egyik fő jellemzője a szolgálat volt, amit a lovag hölgyének nyújtott. Ez a viszony különös, hűbéri jellegű kapcsolatot hozott létre: a lovag tisztelte a nőt, aki azonban férjes asszony volt, és míg a férj törvényes jogokat gyakorolhatott, a lovagnak íratlan kötelességei voltak szíve hölgyével szemben. Ezek megnyilvánulási körébe tartozik a csodálat, az engedelmesség, a diszkréció – akár viszonzatlanság mellett is (Kabir 2024).
E szokások eredetét Dél-Franciaországban leljük fel, ahol a római rutin és az arab kultúra együttes hatása alakította a nőkkel kapcsolatos nézeteket. Talán nem is gondolnánk továbbá, hogy az udvari szerelem az európai és az iszlám világ közötti kulturális cseréből is merített inspirációt a középkor folyamán. Az arab költészet, különösen a „ḡazal” néven ismert szerelmi költészet hagyománya mély hatást gyakorolt az udvari szerelemre. Az iszlám szenvedélyes és tiltott szerelem fogalma, az „Ꜥišq” úgyszólván egybecseng az udvari szerelem eszméivel (Kabir 2024).
A XII. század végére a lovagi ideál ismét átalakult: az udvarok jólnevelt, elegáns ifjai lettek a hősök, akiket csodáltak és irigyeltek. Jellemzőjük volt a gazdagság, a szépség és a kifinomult beszéd. Ezek a normák azonban csak az udvari körökre vonatkoztak, és a nők tisztelete is csak a rangban megfelelő hölgyeket illette meg. A hűbéri reflexeken nyugvó viselkedésforma hozzájárult a lovagi fogalom egységesedéséhez. Rend jellegüket, összetartozásukat és kiváltságos helyzetüket a francia gentilhomme (jó nemzetségből való ember) megfogalmazás is kifejezte (Zombori 1988: 24-27).
Egy lovag kiszabadítja hölgyét a sárkány fogságából
Lovagideálok
A középkori kora-újkori társadalmakban a párkapcsolatok egyéb gazdasági megfontolásairól, réteghelyzeti elvárásairól már rengetegen írtak és bőségesen. Ehhez nem kívánunk itt hozzászólni, beérnénk annak felelevenítésével az abszolút eszményesítés és a valóság pengeváltásának pástján, ahogyan Charles Fitzroy (2019: 107) érzékelteti a korabeli firenzei mindennapokat. Egy, a „fenséges” Lorenzo Medici tiszteletére rendezett 1469-es lovagi torna után, amelyen felülírott zászlóján szerelme, Lucrezia Donati éppen előbbinek fon babérkoszorút, „az ifjú dinasztikus házasságot kötött Clarice Orsinivel, a római arisztokrata körökből származó lánnyal.”
Az efféle, társadalmi keretek motiválta „csavarok” mellett is az udvari szerelem, melynek sajátja az esetek zömében inkább az érzelmi és lelki vágyakozás maradt, hogysem a fizikai intimitás, létezett. Az amerikai középkorász William Chester Jordan egyébiránt felveti, hogy azok a képzetek, melyek szerint az udvari szerelem kifejezetten „törvénytelen” lett volna, könnyen betudhatók a későbbi XIX. századi romantika időszaka projekcióinak is (2002: 134).
Akárhogyan is alakult a korabeli párok privát pályafutása, a vonzalom ezen idealizált formái jelentős rangot vívtak ki a középkori irodalom, művészet és kultúra alakításának porondján is (gondoljunk csak a már említett Marie de France és Geoffrey Chaucer egészen korai alkotásaira vagy Shakespeare korai műveire).
Hatásaik Európán túlra is kiterjedtek, hasonló romantikus elképzeléseket keltve a különböző társadalmakban (Kabir 2024). Ezen élményanyag, vagy hagyomány vissza-visszaköszönhet, emellett időnként egészen konkrétan és kimondottan is akár, mint látni fogjuk például Stendhal Vörös és fekete című regényében is.
***
A szerző dr. Iványi Márton Pál óbudai kommunikációkutató és író, aki előszeretettel foglalkozik történelmi, irodalomtörténeti, nyelvészeti és vallástudományi témákkal is. Szépirodalmi almanachjai, esszéi jelentek meg egyebek mellett a Valóság, Hitel, Kalligram, Kortárs, Tiszatáj, Új Forrás, Opus, Irodalmi Jelen, Helikon folyóiratok gondozásában is.
FOLYTATJUK…
Dr. Iványi Márton
