Egy szép, néha szívszorító, mély együttérzést kiváltó könyvet olvashat, aki kezébe veszi Genevieve Kingston: Mondtam már valaha? c. könyvét. Az alcíme is sokatmondó: A szeretet legyőzi az elmúlást. Műfaja: memoár.
A szerző, Genevieve (Gwen) Kingston – Fotó: Hírstart
Mi is a memoár?
Magyarul emlékirat, egy prózai, közzétett önéletrajz. A memoár a személyes élmények, tapasztalatok, emlékek írásos formába öntését jelenti. Ez egy olyan műfaj, amelyben az író saját életének történetét meséli el, gyakran reflektálva az átélt eseményekre és azok hatásaira.
Genevieve Kingston remekül megírt memoárja történet egy nem mindennapi édesanya utolsó ajándékairól, a bölcsességéről és a szeretetéről, amivel a síron túlról is vigyázza lánya lépteit.
Genevieve (Gwen) Kingston mindössze három éves volt, amikor az édesanyjánál gyógyíthatatlan rákbetegséget találtak. Az édesanya, akinek 2-3 évet jósoltak az orvosok, minden jóslatra rácáfolva további nyolc évig élt. Átgondoltan készült az elmúlásra. A túlélés évei alatt Gwen és a bátyja, Jamie számára ajándékokkal és levelekkel töltött meg egy-egy kisebb ládát minden egyes születésnapra és más jelentős eseményekre, többek között az érettségire és a diplomaosztóra.
Úgy képzelte, hogy ezeken a jeles alkalmakon a gyermekei kapnak egy kisebb személyre szóló ajándékot, és egy kézzel írt levelet. Így harcol az ellen, hogy gyermekei majdan elfelejtsék. Lélektanilag önmagát is „kínozza”, valahány kis meglepetést becsomagol, valahány levélkét ledátumoz, s időrendbe a ládikóba készít. Nem volt könnyű feladat. A szeretet legyőzi az elmúlást.
A kislányt, Gwent sok közös cselekvés hagyománya is köti édesanyjához. Éveken keresztül közösen néznek a tévében egy kalandfilm-sorozatot. 12 éves korában így gondolkodik erről: „Nem értették volna, hogy évek óta közös utazáson vettem részt anyámmal, Janeway kapitánnyal és Voyagerrel, és tudtuk, hogy ezt a hazavezető utat talán egész életünkön át járjuk majd.”
A könyv borítója (Bookline)
Amíg fizikailag bírta az édesanyja, vidám gyermekkort varázsolt két csemetéje köré: utcabált, álarcos mulatságot, családi házuk udvarán nyári tábort /„zsebiskola”/ szervezett nekik. A kislány 7 éves, amikor az anya bejelenti, hogy szétterjedt a rák. Küzdeni fog, amíg csak lehet, de nem fogja túlélni. Elkezdődik a „dobozolás.” A ládában benne van egy spirálfüzet, abban kézzel írt instrukciók, ajándékcsomagok és lista a tartalmáról.
A kislányt gyermekpszichológus (Judy) segíti, aki 16 éven át vele marad. A gyermek gondolata karácsonykor: „Miért akarna egy tündér valaha is egy embercsalád tagja lenni, amikor az a legnehezebb, legfájdalmasabb dolog a világon….” Az érzelmi terheket súlyosbítja, hogy az üzem, amit vállalkozásban működtetnek, csődbe megy. Pályaválasztáskor a „Mi akarsz lenni?” kérdésre Gwen válasza: „Olyan kislány, akinek a jövőben is van anyukája.” Szívszorító olvasni is…
A 11. szülinap után az anya rohamosan gyengül, haldoklik. „Úgy tűnik, hogy már olyan helyeken jár, ahová a szavak nem követik őt.” Mikor meghal, az első napok zarándoklata a szobájába az, ami tartja a lelket a kislányban. Ismerős illat, ismerős ruhák = mintha a mama csak az imént lépett volna ki az ajtón… Nehéz a kamaszkor anya nélkül.
Az első felbontott levél szavai beleégnek a memóriájába: ”Magadban hordozod a szeretetünket és a bölcsességünket, és ha a szíved mélyéra nézel, ott megtalálod.” Néhány videofelvétel, amit sokáig nem mert megnézni: ”…hagyok nektek egy kicsit magamból”. Az évek telnek félárván.
Az anya barátnői rendszeresen istápolják Gwen-t. Sokszor mesélnek meghalt barátnőjükről, s kérdik: MONDTAM MÁR VALAHA? (Ebből lett a könyv címe.) Dráma szakra jár, nehezen illeszkedik be. A pszichiáter mondását megszívleli: ”Egy érett személyiség nem a körülményeket akarja megváltoztatni, hanem a körülményekre adott reakcióját.” Depresszióval küzd fiatal felnőttként. Édesapja megnősül, bátyja is családot alapít. A régi barátok nyújtanak támaszt. Dublinba kap ösztöndíjat, lassan szűnik a honvágya is. Rátalál a szerelem Will személyében.
A videóban a szerző beszél a könyvéről angol nyelven:
A színészi és drámaírói karriert befutó Genevieve Kingston memoárja megkapó visszaemlékezés a család és a barátok megtartó erejéről, amely alátámasztja Gwen édesanyjának üzenetét: a szeretet legyőzi az elmúlást.
I’m a writer, actor, and teacher. I write all kinds of things… – Hello, Genevieve vagyok (Gwen). Író, színész és tanár. Mindenfélét írok, de legutóbb egy memoárt. Színházról és nyelvészetről tanultam az UC Berkeley Egyetemen, színjátszást pedig a Brown Egyetemen. Brooklynban élek a párommal, Willel. https://www.genevievekingston.com/
A memoárban az író megosztja gondolatait és érzéseit, bemutatja azokat a jelentős embereket és élethelyzeteket, amelyek befolyásolták vagy formálták az életét. Ez a mű szórakoztató és tanulságos olvasmány.
A memoárról mások így írtak:
„Ebben a szívbemarkoló memoárban Kingston a negyvenes évei végén emlőrák következtében elhunyt édesanyjáról ír, aki gyermekeire leveleket és ajándékokat hagyott, hogy kibonthassák őket, ha már nem él.” (New York Times Book Review Editors’ Choice.)
„Felejthetetlen visszaemlékezés a szeretet mindent legyőző erejéről.” (Good Morning America)
A mély érzelmeket megmozgató olvasmányt szeretettel ajánlom. A gyászról, a gyermekekre gyakorolt hatásáról olvashatnak ITT .
A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik”, vagy „távoli országba” költözik, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.
Valójában azonban a gyermek mindig tudja a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak. Részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk. … Hat-hét éves koráig a gyermek számára a halál megfordítható, a halálból vissza lehet térni. Úgy gondolja, a halott saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen számára a felnőtt mindenható lény, aki saját elhatározásából ment el, s ha úgy dönt, vissza is tud jönni.
A gyermek ebben az életkorban még nem tud megbirkózni azzal, hogy a halál végleges, ugyanis nem ismeri a véglegesség fogalmát. A kisgyermek a halált személyes sérelemnek érzi, mert szerinte a felnőtt vele szemben döntött úgy, hogy eltűnik, s őt bünteti azzal, ha nem jön vissza… A legfájdalmasabb gyász: a szülő elvesztése.
Számos egyéb ok miatt is különösen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A mindenhatónak, örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése az egyik legnehezebben leküzdhető trauma. Halálukkal a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy sem „megbízható”. Még élő szülője is éppen úgy eltűnhet, mint a már halott – végső soron a teljes elhagyatottságtól retteg. Hiába hát minden kimondott vagy kimondatlan ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben vakon bízott… Emléktárgyak: a gyászfeldolgozás megkönnyítése.
Tudnunk kell, hogy a haláleset után különösen nagy fontosságúvá válnak a gyermek szemében az elhunyt tárgyai, ruhadarabjai. A tárgyak, csakúgy, mint a halott fényképei, összekötik a múltat a jelennel.
Gyász (Pixabay)
Részlet a memoárból:
A kartonláda már hónapok óta a szobámban állt, de valahogy nem akartam tudomást venni róla. Azokban a hónapokban a doboz egy olyan jövőt jelentett, amelyről azt reméltem, hogy soha, de soha nem jön el. Azon a reggelen azonban lassan otthagytam az ágyat, és a doboz mellé térdeltem. Óvatosan, egyenként pattintottam fel a csatokat, hogy minél tovább tartson a pillanat. Miután felnyitottam a doboztetőt, elsőként egy jókora fekete spirálfüzetet pillantottam meg, amelynek borítóján két pirosas körte pompázott. A lélegzetem hirtelen felgyorsult, ahogy kivettem a füzetet, és az első oldalra lapoztam.
Legdrágább Gwennym!
Íme, a füzet, amelyben írok egy keveset az összes levélről és emléktárgyról, amellyel az életed jelentősebb eseményeit szeretném megünnepelni. Arra az esetre készítem ezt a kis összefoglalót, ha ne adj isten történne valami a levelekkel és az ajándékokkal. A tollat, amellyel írok, szintén neked szánom. Remélem, örömöd leled majd benne.
Szeretettel:
Anya
A spirálhoz egy zöld és arany színű töltőtoll volt csíptetve, amely tintapatronnal működött. Sietve kiszabadítottam a drótok közül, és a tenyerembe véve méregettem a súlyát. Ahogy a szememet elfutotta a könny, a lapokon elhomályosodtak a szavak. Anyám már évekkel korábban megmutatta a füzetet, de a ládikához hasonlóan ezt is a gondolataim mélyére suvasztottam, mert nem akartam, hogy valaha is szükségem legyen rá. Most a füzet vastagságát méregettem az ujjaimmal, aztán a mellkasomhoz szorítottam. Alig vártam, hogy elolvashassam, mi áll benne.
A füzet alatt szinte csordultig telt a láda. A változatos alakú és méretű kis ajándékdobozok úgy illeszkedtek egymáshoz, akár egy háromdimenziós kirakós játék darabkái. Az íves fedél belsejébe egy vékony milliméterpapír volt ragasztva a láda teljes tartalmának listájával. Végighúztam ujjamat a felsoroláson: a születésnapok hosszú sorát ballagások, diplomaosztó, esküvő és gyermekáldás szakították meg. Mindegyik tétel mellett egy-egy pipa virított, jelezvén, hogy anyám megemlékezett az alkalomról.
A könyvet az ATHENAEUM Kiadó jelentette meg.
Farkas Ferencné Pásztor Ilona
