1924. június 13-án született Rába György. Mindössze 17 esztendős volt, amikor a Nyugat e címen legutoljára megjelenő száma lehozta legelső költeményét. Halálának éve: 2011. A nekrológját megíró Vasy Géza pontosan számolt, sőt megpróbálta Rába irodalmi kilétét is árnyaltan megfogalmazni:

"70 évig volt jelen az irodalomban" - 100 éve született Rába György

Rába György költő 1963-ban – Fotó: Hunyady József / Fortepan

„Hetven évig volt jelen a magyar irodalomban, zivataros hetven esztendőben – ez azonban nem gátolhatta abban, hogy sokoldalú életművét létrehozza. Nehéz lenne rangsorolni költői, műfordítói és irodalomtörténészi munkásságát, mert egyaránt jelentősek és maradandóak. Kihez ez, kihez az állhat közelebb, ám az életmű három ága szerves gondolati és esztétikai egységet alkot. Összefüggnek egymással, erősítik egymást.

Az irodalomszeretők elsősorban az Újhold körének költőjeként és műfordítójaként tartják számon, ám modern költészetünkben ő az egyetlen jelentős alkotó, aki nem esszéíróként, hanem filológus tudósként vált igazán irodalomtörténésszé. A Nyugat első nemzedékével, kiemelten Babits Mihállyal, továbbá Kassák Lajossal, Szabó Lőrinccel foglalkozott, s munkái meghatározó jelentőségűek irodalomképünk alakulásában. Magától értetődő volt, hogy tudományos munkásságáért Széchenyi-díjat kapott, s az is, hogy költőként Kossuth-díjjal ismerték el.”

A még mindig fiatalnak számító, de már tehát nem kezdő Rába György stílusát és népiképp nyelvét ekképp jellemezte 1948-ban Sőtér István:

„Az elégikus hang, mely a fiatal nemzedék bizonyos költőnél még a szerelmi lírát is valami gyászos, komor zuhanás sikoltásaival telíti – ez az elégikus hangsúly Rába György művére hasonló kortünetszerűséggel jellemző. De az elégia Rábánál az értelem keserveivel és felvillanásaival is gazdagodik. Elvontságra való hajlama nem olyan aggasztó, mint kortársai egy részénél: sok éles, tiszta, sőt ironikus elem erősíti költői nyelvét, – kesernyés racionalizmusa szerencsés ellenszere az elégikus elpuhulásnak.”

Mintegy hat évtizeddel utána immár a szinte teljes életműről mondhatja egyik legjobb értője, Jelenits István:

„Nagyon megszerettem [Rába György] verseit. Úgy éreztem, hogy azt a fajta dallamosságot, amelyet a nemzedéktársai vagy a közvetlenül előtte járók olyan hallatlan árnyalatosan kifejlesztettek, ő elutasította, és szándékosan egy darabos költői nyelvet dolgozott ki. De ez a darabosság nem harmóniátlan, hanem nagyon mély zene van benne. Olyan zene, amely elsősorban nem az akusztikai hatásokban mutatkozik meg, hanem a szavak egymásra következésében, és a mondatok vagy a strófák kiegyensúlyozottságában. Ide azonban beszivárognak a csendek, amelyek mögött törések meg sebek húzódnak meg, feltáratlan sebek és kiáltatlan törések, mégis olyanok, amelyek hallatlan erővel tudnak meghódítani egy olvasót, aki hajlandó efféle kalandra.”

Jelenits egy másik interjúban még lapidárisabban fogalmaz:

„[…] Rába György költészete nagyon izgat: szeretem írásait titokzatosságukban és szűkszavúságukban.”

Valamiképp ennek igazságára érzett rá Grétsy László is, amikor „A mi nyelvünk” antológiába Rába Györgytől ezt a rövid, de talányos költeményt válogatta be:

„A szó hatalma

Minden szó egy ablakon
kocogtat
nyissatok nyissatok
a falnál kuporognak
szabadítók
hirtelen távmondatok
a sorsra tárt
kockameréssel
engedjétek be a szemhatárt

a tegnapból kiforgat
a küldött
orrfacsaró szagát
pocsolyába fürdött
rongyát mossátok le a göncöt
s a jövevény irhából egyszerű
rét domb folyó
tanúsága fú”

Ehhez foghatóan a még fiatalabb nemzedékből majd Pinczési Judit fog vallani: a „Villa Toronyin” szó-képzeteivel…
És most szóljon a tudós Rába György a nyelvről, stílusról – prózában! Tallózzunk gazdag-gazdagító műhelyében fogant gondolatai között:

„[…] A líra, az alanyi költészet azzal érdemli meg a nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár kiáltás, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

*

„Hajlamom van arra, hogy a dolgok fonákját lássam meg. Soha nem témákat írok meg. Foglalkoztat, és egyszer csak szavak jelennek meg vele kapcsolatban.”

*
„Ha felengedek, az irónia játékos formát ölt, de ha úgy érzem, hogy támadnak, csípős irónia lesz belőle.”

Még árnyaltabb a hozzáállása, amikor egy maga által is példásan gyakorolt területet érint:

„Műfordításokat elemezve is a költői nyelv életét tanulmányoztuk. […] A költők a személyiségnek ezekben a vetületeiben vallanak önmagukról, s a költői kifejezésmód alakulásában tükröződik egy emberi sors.”

*
„[…] Ki tudná hitelesen megmondani, mi volt a költő élménye, esemény-e vagy tudatfolyamat? Ki vonhatná meg a versben megfigyelés és képzelet határát? A műfordításelemzés viszonyít, tehát mér, s így fordításaiban a költő ars poeticáját segít – közvetve – megismerni. […]”

Zárjuk centenáriumi megemlékezésünket Rába György immár klasszikussá lett „Visszanézve” című létösszegző költeményének veretes soraival:

„Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen / ige felé elnémulóban / Ha megláttad a foltot a szemhatáron / süllyedni emelkedni testemet / az út írt engem nem mehettem / másfelé s most az a mezsgye vagyok / más soha semmi több / és soha kevesebb.”

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkeink a szerzőtől