Visky András: Kitelepítés – KÖNYVESPOLC

Visky András: Kitelepítés – regény a KÖNYVESPOLCON – A meghosszabbodott őszi esték kedvező feltételeket biztosítanak az olvasáshoz. Hívogat egy olvasósarok, egy kényelmes fotel és egy olvasásra érdemes könyv. Nem csak belelapozhatunk, hanem el is mélyedhetünk az olvasásába. Töltekezhetünk tartalmával, elrepülhetünk a fantázia szárnyán egy képzelt, másik világba. Ezúttal a virtuális közös könyvespolcra Visky András: Kitelepítés című regénye kerül.

Már a cím – Kitelepítés – is baljóslatú, első olvasásra is. Igen, a téma egy valóságon alapuló történet, egy magyar család élete a román gulágon. A szerző édesapját, Visky Ferenc református lelkészt az 1956 utáni ideológiai tisztogatás jegyében letartóztatták, és 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés. Egy év múlva feleségét, Visky Júliát és hét gyermeküket kényszermunkatáborba internálták. Az író még nincs 2 éves, amikor hat testvérével együtt, édesanyjuk védőszárnyaitól óvva a hírhedt Bărăgan régió egyik munkatáborába zárták.

„Azt jelenti, »kényszerlakhellyel« telepítenek ki, és a már meghozott ítéletre utal, meghozzák az ítéletet, de per nincs, védekezni nem lehet, mert teljességgel értelmetlen, vétked a puszta létezésed, annak születsz, akinek, ez maga az ítélet, önmaga alól nem kaphat senki felmentést” – írja Visky András Kitelepítés című regényében.

Szörnyűek a körülmények: először egy föld alatti üregben laknak, az édesanyát egy sertéshizlaldába osztják be sertésgondozói munkára. Ez még mindig jobb, mint annak, aki a börtönben van, s egyenként tépik le a lábkörmeit, verik ki a fogát, s aki szökni próbál, a Dunába lövik. A Visky család esetében ráadásul súlyosbító körülmények is felmerültek, ha a hitéleti tevékenység nem lett volna elég.

Az édesanya Magyarországról származott, s szerintük ebben a minőségében nyilvánvalóan az 1956-os forradalmi erők, sőt, egyenesen a CIA Romániába delegált ügynökeként dolgozott a kommunizmus megdöntésén. Mindez élő vád a hét kiskorú gyerekre, még az alig totyogó, két éves sincs Andrásra is.

„Nem vagyunk szegények, csak éppen nincs semmink, nincs például napi betevőnk, betevő falatunk, pedig az mindig volt, de ha nem is volt, előteremtettük, mondja Anyánk, akinek semmije sincs, annak bizony teremtenie kell, mint Istennek, tette hozzá”.

Ahogy a fenti idézetből kitűnik, az elbeszélő jó adag iróniával mesél. A játékos humor, az irónia és a gúny eszközök a szenvedés, a szinte elviselhetetlen valóság ellen, lelki védőpajzsul szolgál. Ám a Kitelepítésben nemcsak a narrátor rendelkezik a komikum adományával; kiderül, ő ezt otthonról hozta, anyja és Márika, a családot segítő diakonissza is gyakran ironizál. Márika (a gyerekek megszólítása szerint Nényu) például így magyarázza a kommunista istentagadást:

… „párthatározat is született, hogy nincsen isten, a mi istenünk sem létezik, bizony, a szovjet testvérek, Isten legyen hozzájuk irgalmas, végre megnyugtatóan kimutatták, hogy nincs, majd aztán hivatalosan Istennek is tudtára adták, így becsületes valóban, a szemébe kell mondani, hogy eddig és ne tovább.”

A Szentírás a gyerekek gondolkodását is áthatja. A Mindenható – anyai sugallatra – egy jóakaratú családtagnak tűnik számukra, aki úgy van jelen, ahogy az apa, – az örökös hiányával. Mindenütt ott van, csak épp itt nincs soha. A Biblia szereplőivel a gyerekek úgy azonosulnak, mint egy pozitív mesehőssel, várják a csodát, s vigaszt nyernek. Hisz nem ők az elsők, a Szentírásban mások is fogságot szenvednek el, mások is folytonosan éheznek, – ők pedig még rettegnek a csontig hatoló téli szelektől, a barakkokat betemető hótól vagy részeg tisztek erőszakoskodásának árnyától.

Ártatlan gyermeki bizalommal reménykednek a bibliai csodák megismétlődésében: a megmenekülésükben (szökési terveikben a Vörös-tengerhez hasonlóan, a Duna vize kettéválik, csak az üldözők előtt csap össze ismét a hullám), a feltámadásban, a vízen járásban, a beteg testvérek felgyógyulásában (sokat tesznek is érte), a csodálatos halfogásban. A legkisebb gyermek, András ártatlan lelke mindenképpen.

S milyenek a mindennapok? Az anya kora hajnalban elmegy a sertéshizlaldába, s férfimunkát végez. Sovány ellátmányt kap, s sötétedésre ér haza, piszkos és holtfáradt. A gyerekek Nényuval vészelik át a napot. Nényunak nem jár semmiből fejadag, mert ő „szabad”, önként csatlakozott a családhoz. A sovány kosztot „finom” lucernafőzelékkel egészíti ki, s gyógyteákkal, mert szerencsére minden növényt ismer. Mindent megfőz, ami ehető.

Végső esetben, ha sikerül, kukoricacsöveket „zabrálnak” az állami gazdaság földjeiről. A száraz kukoricaszemeket előbb lemorzsolják, majd beáztatják, és addig főzik, amíg valamennyire meg nem puhul. Ekkor már egy megüresedett barakkban élnek, s van egy ócska kályhájuk is. Igen ám, de tüzelőről mindenki maga gondoskodik. A gyerekek állandóan éghető gallyakra, a víz által partra sodort uszadékfára, kukoricaszárra vadásznak.

A nagyfiú, aki a történet kezdetén 11 éves, karbiddal szeretne halászni. Felrobban a kezében, látássérült lesz. Sokat éheznek, fáznak. A láger népe szereti a gyerekeket, apró szívességekkel, néha maradék ennivalóval is segítik a kis csapatot. A kisfiú észreveszi, hogy ha anya sok apa-történetet mesél este, akkor azért van, mert nincs mit vacsorázni.

„…amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot a Mória-hegyre, csakhogy Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel.”

A kitelepítés során az anyát folyamatosan zaklatják, hogy lépjen be a pártba. Válasza: „…én már két szövetségnek vagyok a tagja, Goma úr, az Ószövetségnek és az Újszövetségnek, ez a kettő kitölti az életemet, hova sietnék?” Végül sok szenvedés, egymásra utaltság, önzetlen, egymásért való áldozatvállalás után 4 év múlva szabadulnak. Az édesapa az amnesztia-törvény következtében nem tölti le a 22 évet, 7 év után visszakapja a szabadságát, s egyesül a család, de a „fegyenc pap” megfigyelése tovább tart, egészen 1989-ig.

Visky András Kitelepítés című könyve egyrészt családtörténet egy kisfiú szemszögéből, akit kétévesen édesanyjával és testvéreivel száműznek, és vagyonelkobzással súlyosbítják ezt a körülményt, másrészt „az Istennel való megjegyzettség története” – ahogyan azt a szerző megfogalmazta egy vele készült riportban. Leginkább azonban egy elemi példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről.

A regény formája a Bibliára hasonlít: nincsenek benne mondatkezdések, se mondatvégek, számozott gondolatok kerülnek egy-egy gondolati blokkba, ahogy a mesélő kisfiú lelkében/gondolataiban örvénylenek. A legmélyebb kitaszítottságban is megélt szeretet, valamint a láger mint alapélmény (éhezés, didergés, apavárás, anyaféltés), ami át- meg átszövi a művet. A rájuk bízott gyerekeket gondoskodó, bátor szeretettel veszik körül a regény nőalakjai, így alakul ki paradox módon, hogy a láger is „otthon” lehet, ha mindenki él, túlél és szereti egymást. A számkivetett sors enyhén megszépül.

A könyv egyszerre megrendítő és felemelő történet egy családról, amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből, a bizalomból és az istenhitből merít megtartó erőt újra meg újra. Szeretettel ajánlom olvasásra.

Visky András Kitelepítés című könyvét a Jelenkor Kiadó adta ki 2022-ben, s év végére már elnyerte „Az év könyve” címet. Méltán.

FRISSÍTÉS: A Nők Lapja 100 legjobb könyv eseményén a „Legjobb kortárs magyar regény” címet nyerte el az idén novemberben Visky András: Kitelepítés c. regénye.

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

Kapcsolódó cikkünk:

KÖNYVESPOLC: Marlenka – Finy Petra regénye