Száz esztendeje, 1926. április 23-án született Janikovszky Éva író. Centenáriumán hálával emlegetik mind felnőtt, mint pedig gyermek olvasói is. Mert mindkét tábort mesterien meg tudta szólítani, olvasójává tudta nevelni-avatni… 2003-ban hunyt el, számos időálló könyvet hagyva maga után.
 
Stílusát, művei értékét ekképp fogalmazta meg 1988-ban a „Ki kicsoda a magyar gyermekirodalomban?” lexikon:
 
„[…] Mesekönyvei […] olyan varázstükrök, amelyekben a felnőttek a gyermekek szemével láttatják önmagukat. Írói világa magával ragadó, sajátos világ. Munkássága elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a nevetéssel, a tréfával. […]  Írásai erősen kötődnek a valósághoz. A mindennapi élet fontos dolgairól szólnak ritka érzékenységgel, a gyerekek észjárását és szavait idézve. Kimeríthetetlen témája a felnőtt és a gyermek kapcsolata. Természetesnek tartja, hogy a gyerekek kifigurázzák a számukra visszatetsző felnőtt viselkedésformákat. Szívesen él az irónia, a humor eszközeivel. Írói világában fontos helyet kap az őszinteség, a barátság, a közösség, a munka, a játék. […]”
 
"Az enyém a világ legjobb közönsége..." - 100 éve született Janikovszky Éva
 
Jó egy évtizede Komáromi Gabriella „Pályakép mozaikokban” alcímmel jelentette meg „Janikovszky Éva” című átfogó monográfiáját. Ennek kapcsán, amely hosszas, alapos kutatómunkájának is köszönhető, egy interjúban ekképp vázolta föl az írónő stílusművészetét:
 
„»Úri becsületszavamra mondom, nem tudok mesét írni« – mondta. Ez igaz is volt, ám ez nem bűn. Lázár Ervinnek az Isten a meseíráshoz adott tehetséget, Janikovszky Évának pedig arra, hogy belehelyezkedjen a gyerekek lelkébe, szavaiba, konfliktusaiba. Ő gyerekmonológokat írt. És legjobb pillanataiban képeskönyvszöveget. Ez a hihetetlen műgonddal megcsinált műfaj ragyog ki igazán az életműből. […] A gyerekkönyvek speciális műfaja a képeskönyv, amelyben szöveg és kép egyenrangú. Az író és a rajzoló társszerző. Elválaszthatatlanok. A szöveg és kép multimediális műfajt hoz létre. Megbámulhatjuk az összjátékukat. A pályájukról eltérített mondatait, a vibráló ellentmondásokat, amelyek legfőbb forrásai humorának. Az apró retorikai alakzatokat, mert hát mindig tanít is. […]”
 
Szólaljon meg maga Janikovszky Éva is! Egy 1971-es interjúból idézünk, amelyet Földes Anna irodalmár, kritikus készített az írónővel:
 
„[…] Kezdettől mindig ugyanaz: az ember érdekelt. Az egyetemen azért tanultam szociológiát, lélektant és pedagógiát, hogy jobban megértsem. A kiadóban ez a szenvedély a gyerekek köré összpontosult. Az első gyermekkönyvemet felkérésre, megbízásból írtam. Egy ismeretterjesztő célfeladatot kellett megzenésíteni. Megpróbáltam, meg is jelent, de ma már nem bánom, hogy nem a jelenlegi nevemen. Mert a szívem szerinti első könyvemnek a Szalmaláng-ot érzem. Talán azért, mert egy kicsit önmagam írtam meg benne.”
– Ezek szerint végül is véletlen, hogy éppen gyerekíróvá lettél?
– Tulajdonképpen az… De legalább annyira szerencse is. Az enyém a világ legjobb közönsége. A gyermekek már azért is hálásak, ha valaki végighallgatja őket. Évek óta ugyanabba az óvodába járok élményekért, tanulni, barátkozni. […]
– Közvetlenül is fel tudod használni a gyerekeknél szerzett tapasztalataidat?
– A legritkább esetben. Tulajdonképpen egy-egy képeskönyv szövegének a tízszeresét írom meg minden alkalommal, és a közvetlen tapasztalati anyag rendszerint a kihagyott oldalakon marad. […] De azért minden mondatomnak megvan a maga valóságélménye. […]
Személyes élményem volt például, amikor mentem a Damjanich utcában, és velem szemben egy lompos, piszkos, züllött külsejű asszony ordítva „nevelte” bőgő gyerekét. Amikor közelebb értek, a mama rám nézett, és rikácsolva közölte szegény kis bőgőmasinával, hogy „ha nem hallgatsz, odaadlak a néninek”. Mondanom se kell, hogy a gyerek erre még rémültebb zokogásba kezdett. Szégyelltem is magam mumusnak, meg sajnáltam is, mind a kettőjüket. Akkor gondolkodtam először azon, hogy mi mindennel lehet ijesztgetni a gyereket, hányféle oka lehet a szorongásnak, a félelemnek. […]
Vannak, akik azzal vádolnak, hogy tulajdonképpen felnőtteknek írok. Pedig én csak arra törekszem, hogy a szöveg több szinten legyen érthető.
 
Ezt a nyelvileg-stilárisan is nemes célkitűzést érhetjük tetten többek közt „A lemez két oldala” című, 1978-as Janikovszky-kötetben is. Az írónő a könyve elé írt „Egy kis magyarázkodás”-ban elmondja olvasói számára ezt is: 
 
„[…] Mások kedves lemezeit – legyenek azok férjünké vagy feleségünké, szüleinké, barátainké vagy munkatársainké – mindig kritikusan hallgatjuk. Azonnal észrevesszük, ha a lemeznek két oldala van. Ha a szerző ugyanarról a kérdésről egyszer így, máskor úgy vélekedik, vagyis a két oldal ellentmond egymásnak. Ilyenkor mosolygunk a szerzőn.
Előfordulhat, hogy nekünk, magunknak is vannak kedves lemezeink. És ezeknek is két oldaluk van. Saját lemezeinket persze mások hallgatják kritikusan, hiszen mi az előadásunkkal vagyunk elfoglalva. Éppen ezért mások mosolyognak rajta. Vagyis rajtunk.”
 
1989-ben jelent meg Illés Lajos „Szereti ön az állatokat?” című interjúkötete. A szintén nyilatkozó Janikovszky Éva beavat bennünket sajátos névadásába is:
 
„[…] Néhány könyvemben szerepelnek állatok, elsősorban kutyák, sőt hogy pontos legyek: dakszlik. […] Sajnos, […] nincs kutyám, pedig nagyon hiányzik. Ezért írtam magamnak mindjárt két dakszlit, Bertalant és Barnabást. Más könyvemben is szerepel Pacsi-tacsi, a dakszli, s igen büszke vagyok arra, hogy azóta országosan elterjedt – mint dakszlinév. […]”
 

Olvasott, olvasandó és újraolvasandó könyvei mellé vigyük magunkkal Janikovszky Éva sokat idézett szállóigéjét avagy ars poeticáját:

 
„Azok közé a felnőttek közé sorolom magam, akik nem felejtették el, hogy ők is voltak gyerekek.”  
 
 
Holczer József