A Magyar Kultúra Napjáról

A Magyar Kultúra Napjáról országszerte megemlékeznek – a különféle művészeti ágak különleges rendezvényekkel róják le tiszteletüket a jeles dátumon. Irodalmi estek, hangversenyek, beszélgetések, előadások és díjátadók sora kíséri a január 22. körüli időszakot.

A kultúra az élet művelése. Egyrészt a cselekvő életet jelenti, másrészt annak az emberre gyakorolt intelligencia-csiszoló hatását. A hagyományt is jelenti: magyar kultúra az első nyelvemlék is, az ősi népköltészettől egészen mostanáig. Gyermekkorunkban Verne Gyulával kezdtük az olvasást, aki az olvasást mint alap életformát választotta és eljutott Dosztojevszkij regényein, Móriczon át Tolsztoj Háború és békéjéig.

A Magyar Kultúra Napjáról

A Magyar Kultúra Napja a tisztelet felismerésének a napja is egyben. A magyar kultúra legyen olyan fogalom, ami ebből a napból elindulva egész éven át inspirál minket arra, hogy egymás mellett dolgozzunk, alkossunk. A kultúra őrzője és továbbadója a szülő, a tágabb család, a helyi közösség, és nem utolsó sorban az oktatás. A magyar kultúra volt az, ami az elmúlt századok megrázkódtatásain és katasztrófáin átsegítette és megőrizte a nemzetet. A kultúra volt az a láthatatlan fegyver, ami legyőzte a hódító népeket, nyelveket és eszméket az elmúlt századokban.

Kis időre repüljünk vissza a képzelet szárnyán Kölcsey korába…

Gondoljuk csak meg: Kölcsey korában a Tisza áradásai miatt Szatmárcsekét, ezt az elhagyatott falut hónapokon át olyan sár és víztenger vette körül, elöntve az utakat, hogy szinte teljesen elzárta lakóit a külvilágtól. Csupán csónakokkal lehetett úgy ahogy közlekedni. A posta akadozva járt, és jobb időkben is hosszú hetekig tartott az út Pestre vagy Pozsonyba, s napokig Váradra vagy Debrecenbe is.

1823. január 22-én mégis itt, karácsonyból újév telének napjára virradón, küszködő jobbágyok között, a téli álmot alvó Magyarország mélyén, hétszilvafás birtokok, műveletlen és goromba nemesek között született meg a Himnusz. Majd a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke és a Parainézis is. Az isten háta mögül kiáltva föl az égig, belenézve a teljes magyar történelembe, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”. Nemcsak a királyt, az arisztokráciát, a kutyabőröst és a kutyabőrért lihegő szolgákat, hanem a dunai révészt, a zempléni favágót, a csekei és a szalkai disznópásztort is.

És Kölcsey azt is innen, a mi vidékünkről, a magyar világ szatmári szakadékából tudatosította, hogy a külső ellenségnél van egy sokkal gonoszabb és veszedelmesebb: az örökös belső viszály. S micsoda szörnyűség az, hogy: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre”! És az is, hogy e földek lakója gyakran „Szerte nézett, s nem lelé / honját a hazában.” És hogy léte alaphelyzetét a „bú s kétség mellette” mondat hosszú századokra jelölte ki. De a vers befejezése felé róva a sorokat Kölcsey azt is innen fogalmazta meg jóslatosan előre tekintve: „S ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből”, vagyis hogy nem a holtakéból, hanem az élőkéből tud majd kivirulni a hőn áhított szabadság; és hogy elég, elég, elég volt, mert igenis: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”

 

Kölcseynek számos követője volt a magyar irodalomban és a teljes magyar kultúrában. Hát hogyan is ne lett volna, amikor a Himnuszból mindenki őriz magában egy darabot: egy sort, egy töredéket, egy dallamot vagy egyetlen szót. Az emberért szólalás felelősségében e földön is voltak óriás követői: Szabó Lőrinc, Nagy Lajos és a többiek.

Nemcsak a költészet, a művészet, a tudomány, hanem mindaz a magyar kultúra része, ami magyarországi világunkat, legyenek azok tárgyiak, szellemiek, vagy kétkeziek, az ember értékekkel tölti meg. Ilyen tehát a viselkedés, a morál, a becsület, a pontosság, a tisztesség, a tisztaság, a parasztemberek tudása a földről, a munkások tudása a fémről, a kőről és a betonról, az asszonyok tudása a gyermekről, és a gyermek kinyíló tudása az első szavakról és az ábécéről, a kezek tudása a munkáról. Mert mindez minket, Magyarország lakosait minősíti. És ez minősíti – igazán.

S itt Kölcsey Ferenc emlékénél idézve tegyük föl ismételten a kérdést: Mi lett volna, mi lenne velünk a magyar kultúra ezeréves alakítói nélkül? A Comeniusok, Károli Gáspárok, Tompa Mihályok, Kossuth Lajosok, Lévay Józsefek, Kazinczy Ferencek, Ilosvai Selymes Péterek nélkül? A Dévai Bíró Mátyások, Balassi Bálintok, Móricz Zsigmondok, Lorántffyak és Rákóczik nélkül? A Dérynék, Sinkovits Imrék, Tolnai Klárik nélkül? A jelesek és a jeltelenek nélkül? A pentaton dallamok és a csekei csónakos fejfák nélkül?

A legpontosabban Ratkó József válaszol erre a Nélkülük című versében:

Nélkülük nincs haza sem,
nincs föld, kisebbre nő a fa,
a búza megnyomorodik,
és megnyomorodik a lélek,
hegyek válnak gerinctelenné,
nélkülük megfolyik a kő,
kiönt, madarak torkáig árad,
öleléseink elszáradnak,
elvadul a szó is a szájtól,
mert nélkülük nincs haza,
nincs föld, nép, anyanyelv,
keres magának más nevet a rög,

A Magyar Kultúra Napjáról – Miért ne nőhetne kudarcaink fölé a közös cselekvő hit, a kultúra erejének hite?

Mert kultúra nélkül sem emberek, sem magyarok nem vagyunk. Becsüljük hát meg ezt a napot, és sokszorozzuk meg a szívünkben – és a mindennapjainkban. A kultúra megkülönböztet, és hasonlóvá is tesz bennünket nem csak itt, hanem az egész világban. A kultúra az, ami összeköt a múlttal, a jelennel és a jövővel. A magyar kultúra átöleli és összeköti számunkra az időt.

 

A Magyar Kultúra Napjáról…

Forrás: Tokaji Írótábor Egyesület

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Kapcsolódó cikkünk a szerzőtől