Kilenc évvel ezelőtt e címmel mutattuk be egyik XX. századi írónkat: Bródy fia: Hunyady Sándor. Az akkor 125 éve született fiú „Családi album”-ára is hivatkoztunk. Ebben ugyanis olvasói elé tárta azon tényt, hogy Hunyady Margit színésznőnek Bródy Sándortól született gyermeke…

Most a másik Sándor jeles évfordulójához érkeztünk. Megfordítjuk hát a kapcsolat sorrendjét: Hunyady apja: Bródy Sándor. Bródy éppen száz esztendeje, 1924. augusztus 12-én hunyt el, 61 évesen. Az akkor 24 esztendős ifjabb Sándor, vagyis Hunyady ezzel mintegy át is vette a stafétabotot, hiszen lényegében ugyanazon a szépírói területen alkotott, mint amelynek művelője volt az atyja.

Hunyadi apja: Bródy Sándor halála 100. évfordulóján

Bródy Sándor – Fotó: Színház.hu

Bródy Sándor regény-, novella- és drámaíró volt, illetve újságíróként írta be a nevét a századforduló, majd pedig az új század első két és fél évtizedének irodalomtörténetébe.

Bródy Sándor – érdemes ezt is tudni róla – baráti, sőt publicisztikát, lapszerkesztést illetően szakmai jókapcsolatot ápolt a vele egyazon évben született Gárdonyi Gézával. Mindketten (egyikük ismert regénye címével játszadozva kissé!) Eger csillagai. Bródy, a vidéki zsidó kereskedő család sarja az ottani cisztercita gimnázium diákja volt, s ez emberi tartását, némiképp művészetét is megalapozta. Gárdonyi, a dunántúli iparos-család gyermeke pedig, tudjuk, egrivé lett, ott van eltemetve. („Csak a teste.”

A lehető legrövidebb, mégis sokatmondó portrét az íróról, akiről e centenáriumon megemlékezünk, alighanem egy korán elhunyt irodalmár, kritikus, Czibor János esszéjének részlete fogalmazza meg:

„A húszéves Bródy »egyenest« Békésgyuláról érkezett a Nyugati pályaudvarra; kondor hajjal, egy daliás cigányprímás szem- és fogvillogásával, és azzal a kemény elszánással jött, hogy a lassacskán már milliós várost gyorsan megtanítja a maga nevére. Ez tökéletesen sikerült is neki. Rögtön fölkerekedett körülötte a siker, a zajos élet, a bukások és felemelkedések vad forgószele – ebben a forgószélben élt és dolgozott negyven évet. Életművének hatvan-hetven kötete – tetézve két maga írta folyóiratának, a »Fehér Könyv«-nek és a Jövendőnek a köteteivel – lebegnek körülötte; a sok kötetben pedig rendetlenül, odavetetten, kihívó dühökkel és fakulékony színekkel festve kallódik a századforduló és századelő magyar társadalmának egy ritka teljességű körképe. Balzac lehetett volna, az is volt a magyar irodalomnak: Balzacja magyar-századvégien, kisiklóan, szomorú-torzan.”

Az imént hallott írói termékenység-szám mindenképp lenyűgöz bennünket. Nincs módunk fölsorolni műveiből még csupán néhányat sem. A legelső, a nagy visszhangot kiváltó novelláskötete, az 1884-ben megjelent „Nyomor”-ra mégis hivatkoznunk illik. Az írói pályán elinduló Bródy Sándorra tagadhatatlan hatással voltak az 1970–80-as évek különféle eszmeáramlatai: a pozitivizmus, a darwini elméletek, az irodalom új irányzatai közt leginkább megragadta Zola naturalizmusa. Szólaltassuk meg magát Bródyt, aki a „Nyomor” kötet első kiadásához írt előszavában beavat bennünket önnön stílusába:

„Ezek a megfigyelések a Nyomorról szólnak. De nem csak az éhség, a szegénység, a test nyomorúságáról, hanem arról a sokkal ijesztőbb nyomorról is, mely a lelket öleli át, rifeg, csontváz karjaival […]
Szó esik itt azokról, kik születésükkel predestinálva lettek a nyomorra. Nem az isten, de saját lényök természete jelölte meg őket a fekete kereszttel.

Való hangok visszhangozása ez az egész kis könyv: amúgy zűrösen, amint fel-idehallatszottak.
Ami rossz benne, az a visszhangzó közeg, a szerző hibája, s ami jó, vagy ha úgy tetszik, szép: az a modellül szolgáló természetéleté, mely minden körülmények között s minden fázisában – csekély kivétellel – érdekes emberileg, mondjuk így: széptanilag.

Másszóval azt akarom mondani, hogy az igénytelen képmások iránytűje a naturalizmus. De nem az az újabban tért foglaló iskola, mely naturalisztikusnak vallja magát, hogy leplet adjon igazi célja, a frivolitásnak, hanem az igazság amaz iskolája, mely itt-ott – eszménye miatt – a kényeskedést figyelmen kívül hagyni kénytelen.
Most pedig tartom a hátam!
Avagy csak a közöny?! […]”

Kétségkívül: Bródy naturalizmusa vitákra, megosztottságra, de továbbgondolásra is alkalmat adott irodalmárainknak, esztétáinknak, stilisztáinknak. Ezekbe ne menjünk bele különösebben. De talán igazat adhatunk Németh G. Bélának, aki immár 40 éve letisztultan így látta és láttatta:

„A naturalizmussal egyidőben s ellenében ható áramlatok – szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió – sehol nem ötvöződött oly szervesen stílusába, mint novelláiban.”

Bródy Sándor nyelvét illetően nem volt szinte senki kritikusnak, műértőnek különösebb fenntartása. Épp az imént említett Németh G. Béla veszi észre:

„Bródy egyik fő erőssége a nyelv. Pátosz, groteszk és retorikus vegyül benne; a parasztian egyszerű, a népdalszerűen könnyed nála ölelkezik, a lírát, izgalmat, gyöngédséget ad előadásának.”

Hegedűs Géza pedig Bródy „szép színpadi nyelv”-ét ünnepli, hozzátéve még:

„A ritmikus balladai nyelv […] használható, gyakorlati valósággá vált Bródynál. Bródy ugyanis – bármilyen értékű darabnak sikerült a téma – a legszebb nyelvű magyar színpadi szerzők közé tartozik. És ez a gazdag, árnyalt, ritmikus nyelv nem csökkenti a színpadi mondhatóságot, sőt segíti a feszültséget és jellemzi az alakokat is.”

Az ő és mások hasonló hozzáállásai egybehangzóan megerősítik Kosztolányi szavait. Nem Bródy halálakor, hanem 20 évvel előtte elkövetett öngyilkosságakor írta le. Múlt idejű summázását ezután is vallhatjuk vele együtt:

„Kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő. […] Az ő Heves megyei magyarságának eddig nem láttam mását minálunk. […] Elvégre is mindig magyarul írt, s ha nem is tartozott közpiacok honfiai közé, mindig magyarul is gondolkozott. […] Írásait nem mázolta be nemzeti színnel, de a nyelvünkön szólt, mert titáni érzelmeit ezen a furcsa keleti magyar nyelven tudta legjobban kifejezni.”

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkünk