Neve hol fénylik, hol fakul az idők során. Szerencsére: mégse felejtődik: A középiskolás tudja, hogy ő az Iliásznak és az Odüsszeiának a fordítója. És már a kisgyerek is hallja a nevét, amikor akár megzenésítve is idéz ezt-azt a rádió az „Állatkerti útmutató”-jából. Száz éve, 1917. február 27-én született Devecseri Gábor. És szinte hihetetlen, hogy már 46 éve nincs közöttünk. Idézzük meg emlékét: nem a róla írottak alapján, hanem saját szavaival. Valljon a nyelvről, valljon a szóról, a mondatról. Arról, amit írunk, mondunk; arról, ami a lefordítottakat is mintegy magyarrá teszi.

Devecseri Gábor költő, műfordító

Tizenöt évesen, kanyaróban fekve, végigolvasta Dante Poklát Babits fordításában. Maradandó és befolyásoló élményére így emlékszik vissza immár felnőtt költőként: „… Itt tanultam meg, hogy a versmondat olyan, mint valami katedrális, hogy külön épületrészei vannak, oldalhajói, épületdzsungelei, ág-bogai, és az egész mégis egységes, és minden része jelentősen tessékeli az olvasót a másik, a sokadik részhez, s hogy egyetlen versmondat tere gyönyörűséges kirándulásoknak nyújt terepet, és izgalmas … visszakanyarodási lehetőségeket ad és követel. És itt feledkeztem meg arról, hogy a versmondat egy szál virág is, kő, sőt kavicsdarab, áttetsző üvegpohár, késpenge-kérdés, kristályos kijelentés. Ha akkor nincs kanyaróm…”

Még csak 19 esztendős, amikor a Nyugat jóvoltából megjelenteti „A mulatságos tenger”-t. Az imént mondottakat érem tetten, amikor ízlelgetem „A szerelem, mely szólogat szívemben” című vers ezen sorait:

Ha fel tudnál oldódni a szavakban,
szétfoszlani éjfélutáni csendben,
újjáépítenélek nagyobbra, szemben
régi magaddal, magasabb alakban.
Az oszlopnál, hol követ kőre raktam,
szót szóra, küldjön teremtőddé lennem
a szerelem, mely szólogat szívemben,
biztos vésővel és erős karokkal.

… szavaim körülvesznek erősen,
és állsz égő talapzatuk felett.
Az vagy, amivé építettelek.

A szerelem szavai ezek; többször előforduló kulcsszava maga a „szó”. És hadd mondjuk ki: egész költői és fordítói életútja bebizonyítja, hogy a fordítottja is igaz. Vagyis: Devecseri az élő, a magyar, a szép szó szerelmese.

Ezért is van az, hogy a ’60-as években egy folyóirat körkérdésére válaszolva meggyőzően tud különböztetni „Trágárság és irodalom” dolgában: „… Az erotikus költészetet szeretem, mívelem; a trágárságtól, ha az életben találkozom vele, iszonyodom; ha az irodalomban, undorodom. De nem a trágárság ábrázolásától, ha ez akár a beszéltetett személyek szavaiban, akár … az író hangulatáról hírt adó vagy indulatát közlő kifejezésekben jelentkezik. …”

Egy másik ankét-válasza ugyanezen időből hiteles vallomás „Az emberi szó jelenérő és jövőjéről”. Kor- és kórkép is: „… Romlik a magyar nyelv, és változásainak egy része a természetes fejlődés, gazdagodás tünete. Akik gondozzák, nyelvészek, tanárok, írók, azoknak nemcsak az a feladatuk, hogy a változásokat észrevegyék és tudomásul vegyék, hanem az is, hogy válogassanak közöttük. Hogy visszaszorítsák, ami nem látszik egészségesnek, s hogy helyére illesszék és csiszolják az új nyelvi jelenségek közül azokat, amelyek a gazdagodás reményével biztatnak.”

Nyereségünkre: ugyanitt summázta a maga nyelvi eredményeit. Róla szólvást is legigazabb és általánosítva is érvényes ez a megállapítása, sőt hitvallása: „… Az olyan költő, aki állandóan fordít is, többnyire remekművek átültetésének veselkedve neki, szükségképpen fordítóként is, költőként is vagy gazdagítja nyelvünket, vagy szükségtelenné és lehetetlenné teszi a saját működését.”

Devecseri Gábor mindenképp az előbbit tette. A nyelv, a szó iránti igénye, de alázata is megfogalmazódott a Csak című versében. Létösszegző hattyúdalát idézve, bízunk az utókor hálájában, emléke megőrzésében:

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra kitekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belémerülni,

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

 

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások