Számomra két részre tagolódik az Ön munkássága: a ’80-as években apró gyermekeimmel megismertük a műsorait és élvezettel hallgattuk, néztük azokat, később azonban elveszítettem szem elől, ahogy nőttek a gyermekeim. Örülök, hogy ismét találkoztunk, immár személyesen, és kíváncsian kérdezősködhetek Öntől a kecskeméti Pálma Hotel halljában.

Kérem, meséljen először a gyermekkoráról, az iskoláiról és a családi háttérről! Milyen indíttatást kapott otthonról a hamubasült pogácsa mellé?

Természetesen a születési hely és a körülmények meghatározóak az ember életében. 1943 májusában, amikor a Vörös Hadsereg éppen ellentámadásba lendült a Don körül, én, Levente Péter, Nagyváradon születtem a boldog házasságban élő dr. Levente István édesapám és Szekér Judit édesanyám szerelmének a gyümölcseként. Magzat koromban Édesanyám hetente legalább egyszer-kétszer elvitt színházi előadásra. Gyakran hallgattunk szüleimmel Vaszy Viktor által vezényelt szimfonikus hangversenyeket Nagyváradon. Még egy hónapos sem voltam, amikor a nagyváradi evangélikus templomban megkeresztelt Túrmezei Sándor lelkész, Túrmezei Erzsébet evangélikus költő testvére. Innen indultam el református édesanyám és evangélikus édesapám biztonságot adó ölelésében. 71 éves vagyok, és megtartottam a kötődésemet: itt ülünk a kecskeméti református Pálma Hotel előterében, megőrizve a derűt, amit apró gyermekként magamba szívtam. Levente Péter a szerencse fia.

Nagyváradról el kellett menekülnünk 1945 januárjában. Édesapám a tiszti családok különítményének felelőse, állami-királyi ügyész volt és éppen katonaként is szolgált. Nem volt hajlandó a tölténytáskájába töltényt tenni, nehogy véletlenül lelőjön valakit. Az igazságtalanság ellen harcolt világéletében, és én ezt örökölve tőle, ma is folytatom az útját. Egészen Szombathelyig menekültünk, ahol egy óvóhelyen megszületett a húgom. A háború viharában eljutottunk a Salzburg melletti Schmidthamba. Ott édesapám beállt egy osztrák paraszthoz dolgozni: trágyázott, ásott, kapált. Mindenkit lehagyott a kaszálásban, aratásra ő lett a fő kaszás. Anyám pedig vigyázott ránk, nevelt bennünket. Arra nagyon emlékszem, hogy én az udvaron játszottam, anyám pedig az emeleti ablakból folyton kiabált nekem: Peti, mit csinálsz? Peti, mit csinálsz? 30 év múlva feleségemmel felkerestük ezt a falut és az asszonyok kórusban, nevetve kántálták magyarul:-Péti, micsinász? Péti, micsinász?

Levente Péter tablóképe, érettségizőként 1961-ben

Mi történt a családdal a háború után?

1946. december 6-án visszatértünk Magyarországra, mert édesapám mindenáron magyar állampolgárként, nem pedig román vagy osztrák polgárként képzelte el családja jövőjét. Szekszárdon telepedtünk le, de csak 1953-ig dolgozhatott ügyészként, mert nem bírt belépni a Pártba. Segédmunkás lehetett apámból, mivel nem akart két urat szolgálni. Így lettem osztályidegen, X-es fiú. 1957 tavaszán hazaáruló, ellenforradalmár vádakkal lecsukták, pedig neki is köszönhető, hogy nem volt erőszakos cselekmény a városban, Tolna megyében. Megyeszerte ismert volt apám, szerették is, mert soha nem kért pénzt a jogi tanácsaiért. Hallgattak rá, tisztelték. Nekem, és 70 éve szekszárdi barátaimnak mai napig példaképünk.

Hogyan alakultak az iskolás évei?

Nagyon szeretek olvasni, hétéves korom óta könyvtári tag vagyok, Kaszás Imre pedig csodálatos önképző-, színjátszóköri tanárom volt. Kiharcolta, hogy én képviselhessem a Garay Gimnáziumot a Dunántúli Középiskolák Kulturális biennáléján Keszthelyen annak ellenére, hogy apám éppen börtönben volt. Karinthy Frigyes Tanár úr kérem-jéből a Lógok a szeren című gyöngyszemmel készültem. Nagyon jól sikerült a bemutatkozásom a leghosszabb vastaps alapján. A zsűrielnök asszony azonban nem adta meg az I. díjat, pedig mindenki biztos volt benne, hogy magasan én leszek az első helyezett. Egy mondvacsinált (’56) indokkal az ezüst díjat kaptam. Az arany előnyt jelentett volna a Színművészeti Főiskolára. Később a felvételiről is ugyanígy tanácsoltak el. Dacos lettem. Elhatároztam, hogy mivel apám miatt elvágták a továbbtanulásom útját, azért is egyetemen fogok tanítani, mégpedig diploma nélkül, saját tantárgyat.

Hogyan lett Önből fiatal korában az egész ország Móka Mikije?

Szerencsémre a Bábszínházba is felvételt hirdettek 1961-ben. Jelentkeztem és Vámos László rendező-tanár úrnak megfeleltem. Szilágyi Dezső máig pótolhatatlan igazgató úr pedig nem kért káderlapot. Kilenc évet töltöttem a Bábszínházban, két főiskolával ért fel, amit ott tanultam. A Móka Miki szerepet is ennek köszönhetem. 1965 tavaszán a Magyar Televízió szerkesztőnője Tordy Gézát (aki éppen Puck szerepében tündökölt a Madách Színházban) szerette volna a szerepre. Szabó Attila zseniális rendező pedig mellettem döntött, mondván: bábozni, pantomimezni és óvodásokkal kreatívan bánni is szükséges a ZSEBTÉVÉ főszereplőjének. Mire kitűnt, hogy milyen káderlapom van, 1966-ban már országosan osztottam az autogramokat. Mondván, hogy mókamikiként óvodásoknál nem sok kárt okozhatok, hagytak, csak a Levente Pétert ne hangsúlyozzuk. Így jelent meg az 1968-69-es MTV-Rádiós évkönyvben a fényképem alatt a felirat: Vladislav Fialka csehszlovák pantomim művész a Zsebtévé műsorában.

Döbrentey Ildikó

A bábos korszakom után az Operettszínház következett nyolc évig. Havonta 32 előadással, különböző kiváló karakterszerepekben lubickoltam. Vámos László főrendező a Színművészeti Főiskola színházi rendező szakra is meghívott az osztályába, felvételi nélkül. Sajnos csak nappali tagozatra mehettem volna, de akkor már 28 éves múltam, házasok voltunk Döbrentey Ildikóval, meghalt az első gyerekünk, albérletben laktunk, a televíziózást is abba kellett volna hagynom három évadra. Így maradtam végleg az önképzés mellett halálomig. 1980-ban Komlós János áthívott a szomszédos Mikroszkóp Színpadra Családi Színházat játszani. 14 eredményes évet töltöttem ott. Közben a tévében és a rádióban éveken keresztül sugározták a műsorainkat: a Ki kopog? csaknem tizenöt évig ment a Kossuth Rádión, és 1990-től sorra jelentek meg az Égből pottyant esti meséink is, 1997-ig.

1994-ben ment nyugdíjba. Mivel tölti a napjait azóta?

Magatartáskultúra óraadó tanárként szolgálok óvodától felnőtt oktatásig. Nem kaphattam állást, mert nincs diplomám. Magatartáskultúra kutatásom első eredményeit dr. Kopp Mária felfedezettjeként publikálhattam először 2001-ben. Amit dacból megígértem magamnak, amikor nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, azt valóra váltottam. Diploma nélkül, folyamatosan tanulva tanítok.

Esztergomban

Hogyan alakult ki ez a sokak által ismeretlen tantárgy: Magatartáskultúra? Sokan nem tudjuk, mit is rejt magában.

A reménytelenség hozta létre. Feleségemmel, Döbrentey Ildikóval született egy kisfiunk, Domonkos, aki születése napján meghalt. Aztán hét évig nem fogant meg szerelmünk gyümölcse, orvosi műhibák következményeként. Tízévi házasság után született egy ragyogó, pihés kislányunk, Dorka. Majd egy derűs, szöszke kisfiunk, Márton. Félévesen meghalt. Én akkor olyan poklot jártam meg, hogy belepusztultam volna, ha nincs a csodálatos feleségem és a gyermeki bölcsességgel viselkedő kislányunk. Szemrehányást tettem Istennek a csapások miatt, hiszen úgy éreztem, hogy néki tetsző életet éltem. Miért én részesülök ebben a tragikus megpróbáltatásban?

Ekkor fordultam az emberi magatartás kutatása felé, az emberi viselkedéssel kezdtem foglalkozni. Dr. Kontra György professzor lakásán órákat vettem három éven keresztül hat társammal együtt. A kurzus fedőneve ez volt: Hogyan neveljünk kommunista ifjúságot Karácsony Sándor módszerével? E címszó fedezetében mélyenszántó pedagógiai, filozófiai, esztétikai tanulmányokat folytattunk. Engem személyesen az izgatott, hogyan válhatnék éretlen felnőttből érett felnőtté? Az enyém-e a legsúlyosabb kereszt a földön?

Így jöttem rá, hogy én egy farizeus vagyok. A feleségem már régóta mondta, hogy nem vagyok tökéletes, de én mindig csak megbántódtam. Később jöttem rá, hogy miért mondja. Magamba tekintve rájöttem, hogy irigy és bosszúálló vagyok, egy agresszív úthenger, aki ugyanazt a teljesítményt várja el a társaitól, amire önmaga is képes, aki habozás nélkül „lehengereltem” a nem megfelelőnek találtatott embereket. Nem volt bennem alázat, tapintat, türelem. Elhatároztam, hogy újrakezdek. Az önismeret, önképzés és önuralom hármasát gyakorolva igyekszem életben maradni, eredményesen és méltósággal. Életem tragédiája hozta meg ezt a nagy változást is. Azóta a templom közepén hivalkodó farizeusból a küszöbkoptató vámszedőként szolgálva igyekszem napi elszámolásra önmagam, felebarátaim és Isten felé.

Hogyan lábalt ki ebből a lelki válságból?

1986-ban meghívtak a Gyógypedagógiai Főiskolára tanítani, önbizalom-fejlesztő, személyiségformáló foglalkozásokat vártak tőlem. Ez sem volt véletlen. Nekem oda kellett mennem, hogy segítsek a leendő gyógypedagógusoknak, akik nem csak testileg-szellemileg, de lelkileg is sérültekkel foglalkoznak. Hat szemeszter alatt találtam ki az új tantárgyat. Magatartáskultúrának nevezem az óvodásokkal, iskolásokkal, egyetemistákkal, tanárokkal, gondolkodni igényes felnőttekkel való foglalkozást. Mi a lényege ennek? Az önálló gondolkodás-döntés-cselekvés hármas egysége. Hét milliárd emberi lény képes ösztönlényként viselkedni. Sokkal kevesebben próbálnak észlényként magaviseletet tanúsítani. Még kevesebben törekszünk társaslényként magatartásra, főleg a gazdaságilag fejlett, vagy gyarmati sorban tartott régiókban. A gyógypedagógusok és védenceik azóta is szívügyem.

Péter – Vilmos duó (Gryllus Vilmossal)

Például 2010 őszétől a tatabányai Megyei Könyvtárban másfél évig húsz fiatal, 10-40 év közötti, különböző fokú sérültnek vállaltam foglalkozásokat. Autista csak egy jöhetett a csoporttal. Szünet nélküli, százharminc perces találkozásokon építettük egymást minden hónap első szerdáján. Minden találkozás végét tánccal zártuk, egyenként mindenkit megpörgettem, forgattam, a három kerekes székest is, a tanítóikat is. A negyedik kerekes kiszállt a székéből a harmadik foglalkozáson, attól kezdve már érkezéskor a ruhatárban hagyta a kerekesét, saját lábain igyekezett befelé. A kísérő gyógypedagógusok eleinte szürkén és fáradtan érkeztek, ám a foglalkozások során ők is elkezdtek felderülni, mosolyogni. Nem csak a gyerekeik, ők is szinte megszépültek, színesedtek kívül-belül.

Ma is afféle vándorszínészként, óraadó vándortanítóként és közéleti társalgóként hívnak magyarul értő (kontraktust gyakorló), különböző világnézetű, de azonos életszemléletű (2X2=4!) emberek. Kecskemétre már 1961 óta járok, ez a legnagyobb siker, ha ugyanoda visszahívnak. Önképző társaslénynek tartom magamat. Nem mondok le a gondolkodásról, életem végéig tartó önismeret-kutatással, folyamatos önképzéssel, derűs önuralommal szeretnék foglalkozni. Soha nem hagyhatom abba a tanulást! Én még az állatoktól és a növényektől is tanulok. Vannak kedvenc fáim, megsimogatom őket, beszélek hozzájuk.

Hogyan lehet az ember eredményes ebben a tantárgyban?

Önuralomra van szükségem: vakfegyelemre, vasfegyelemre vagy önfegyelemre. Én az önfegyelmet választottam, így a hallgatóságomat soha nem kell fegyelmeznem. Például politizálok a nap 24 órájában, de nem kaméleon-pártpolitikusként viselkedve, hanem magatartásommal. Az embernek adok bizalmat, aki nem a hatalomért harcol, hanem szolgálatot vállal az Ország Házában. 1990-ig nem jártam szavazni, azután Antall Józsefre szavaztam, és azóta is a józan eszemre hallgatok.

A szolgálat hangsúlyos a házasságban, a családban és a nemzetben. Ha ezt megteremtjük családi házainkban férfiként, nőként, akkor több reményünk lehet az Országháza rendjének megteremtésére is. Nem jár ingyen semmi, mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér. Nem hiszek az ingyen hazavihető sztreccstakaróban, a 0 THM-ben! Megelégszem a munkaautóval és a mindennapi kenyeret nem miniszterektől kérem, hanem napi tizenkét órai munkával megszolgálom. Ugyanolyan kevés a nyugdíjam, mint az átlagembereké. Engem az eredményesség érdekel, nem a siker. A siker olyan, mint az elszálló-fonnyadó léggömb, az eredmény pedig örökzöld borostyánként túlél.

Magatartásával utat mutat azoknak az embereknek, akikkel nap mint nap találkozik. Hogyan látja ezt?

Örvendek, hogy értelmes és értékes magyar emberek bizalmát élvezhetem 52 évad óta, havi 3000 km-t vezetve szolgálhatok. Minden nap kérem az Úr bocsánatát, ha gondatlanságból megbántottam volna valakit. Napi törekvésem, hogy akivel találkozom, óvodástól nyugdíjasig, hajléktalantól királyig, annak épülésére szolgáljon a találkozásunk és ne rombolására. Minden esti imámban elszámolok a napommal és felkészülök másnapra, elszámolok a feleségemmel és Istennel. Ameddig ez a hármas működik, a többi kapcsolatomban is több mennyei pillanatot szerezhetek magam körül, mint pokolit.

A másnapi Kacagó Koncert valóban okulására is szolgált az apróságoknak és a felnőtteknek is. Igen jólesett részt venni rajta. Sajnos, Döbrentey Ildikó égbőlpottyant meséjét nem élvezhette a közönség, mert ő, decemberi lábműtétje miatt, még nem tudott személyesen részt venni a műsorban. Innen is mihamarabbi gyógyulást kívánunk az írónőnek!

Köszönöm szépen az interjút! Jó egészséget és további hasznos, mások épülésére szolgáló tevékenységet kívánok!

Weninger Endréné Erzsébet

2014. január 24.

Hozzászólások