100 éve született Fehér Klára – Nevét hamar megjegyeztem… Kisiskolásként a rádió mellett nőttem fel, sőt írtam leckéimet. Gyakorta emlegették az akkor harmincas évei elején járó író- és újságírónőt, Fehér Klárát. És pontosan így hívták akkor az én tanító nénimet is! Iskolánk Kecskemét szélén volt; később megtudtam, hogy az író Fehér Klára is jó ideig dolgozott Kecskeméten. Ennyi bevezetés a maga humorával nagyon is megengedhető.

Annál is inkább, mert Fehér Klára is szerette a humort, a vidámságot. Élete 74 éve során magánemberként is, publicistaként is és gazdag életművével is meggyőzően tett erről tanúságot. Rá emlékezünk, apróbb megnyilatkozásaiból szemezgetve: Fehér Klára kerek száz esztendeje, 1922. május 21-én született.

feher klara

Budapest, 1956. május 10.
Fehér Klára József Attila-díjas írónő otthonában, a Munkás utca 3/b szám alatt.
MTI Fotó: Keleti Éva

Minek köszönhette, hogy író lett?

“Nagyon sokat betegeskedtem kicsi gyerekkoromban. … Ilyenkor lázasan, nyűgösen feküdtem. “Unatkozom” – panaszkodtam. Nagyanyám vigasztalt.”Nem kell unatkoznod. Ahová csak nézel, mindenütt emberek vannak és mesélnek neked. Nézd az ajtót, a kilincs olyan, mint egy ember orra, az asztal, mint egy négylábra ereszkedett gyerek. A vázában a margaréta kerek képű, nevetős néni.”
Történt egyszer, hogy véletlenül egészséges voltam, és nagyanyóval az utcán sétáltam. Egyszerre csak szembejött egy sereg osztálytársam, másodikos fiúk, lányok. A vörös hajú Molnár Petit kergették és kórusban üvöltötték: “Vörös kutya, vörös ló, / vörös ember egy se jó.”

Kiszakítottam magam nagymama kezéből és lelkesen csatlakoztam az ordító társasághoz: Vörös kutya…
“Gyere csak vissza” – rántott el nagyanyám. “Miket kiabálsz te?” “Én … – szeppentem meg – csak azt … hogy … mert … – a Molnár …” “Neked milyen a hajad?” “Szőke.” “Miért?” “Mert így születtem.”És a Molnár Petié miért vörös?” “Mert … mert …”.
“Tudod mit?” – kérdezte nagymama szelíden – “megtanítalak egy játékra, de titkos, senkinek se szólj. Cseréljünk helyet-játék.

Most cserélj helyet Molnár Petivel. Vörös a hajad. Akkor is kiabálnál?” “Nem. Nem. Dehogyis. Még meg is verném, aki csúfol.”
És ettől kezdve “cseréljünk helyet” titkos játékot játszottam. Én voltam a tanító bácsi, aki hiába könyörgött, hogy maradjak csendben, én voltam a hajóskapitány, a csillagász, a doktor bácsi, a kőműves. Érteni kezdtem a többi embert és a világot. Így lettem író.”
Az irodalmár Illés Lajos anyagot gyűjtött “Szereti Ön az állatokat?” című interjúkötetéhez. Többek közt a Nemes László – Fehér Klára író-házaspárt is meglátogatta. Klára asszony ekkor mesélte el azt, ami a beszédhiba és az állati kommunikáció kapcsán nagyon is nyelvi emlékezésünkhöz kívánkozik:

“… Valójában egy bernáthegyi kutyának köszönhetem, hogy helyesen tudok beszélni, és egyáltalán szerepelhetek a televízióban, a rádióban és másutt, a közönség előtt.

Kislánykoromban különös beszédhibám volt. Cipeltek különböző orvosokhoz, de nem tudtak rajtam segíteni. Anyám már kétségbeesett. Érsekújváron laktunk. Itt volt egy nagy bernáthegyink. Nagyon szerettem és ő is szeretett engem. Emellett rendkívül tiszteltem. Egyik este átküldtek a nagyanyámhoz. Az udvaron keresztül vezetett hozzá az út. Ahogy mentem, egyszercsak ráléptem a bernáthegyinkre. Felsikoltottam, és annyira megijedtem, hogy rohanni kezdtem. A bernáthegyi követett, és nyalogatta a kezemet, de hiába, a félelmem nem szűnt meg. Csak akkor nyugodtam meg, amikor benyitottam a nagymamámhoz. Beszélni kezdtem. Mindenki csodálkozva hallgatott, mert helyesen ejtettem a hangokat, és a beszédhibám hirtelen megszűnt. …”

Pályakezdése, sőt egyik legfőbb stílusjellemzője titkába is beavat bennünket Fehér Klára:

Miből csinálják az elefántot?
Kamaszkoromban – mint minden író – magam is versírással kezdtem. Tizenhárom-tizennégy évesen szenvedélyes poémát alkottam a Végtelenről, elmélkedtem életről, halálról, szózatot intéztem az emberiséghez, békére és jóságra buzdítva őt… Verseimben haraggal ostoroztam az önkényt és a bűnt, ezenkívül természetesen viharos-szerelmes szonetteket is alkottam. Költeményeimet egy kimustrált számtanfüzetbe írtam, és mindig magammal hurcoltam.

Egy álmos novemberi kémiaórán a jegyzeteimmel együtt véletlenül kitettem a padra. Czikó nevű padtársnőm észrevette, elragadta, és miközben szegény Sárgafej gyűrűsvegyületeket rajzolt a táblára, és háttal állt az osztálynak – a versgyűjtemény vándorútra kelt. Óra után már mindenki rajtam röhögött. Pallay a tanári asztalra állt és szavalt a füzetből. Megszégyenültem, megsemmisültem. “Ezeket nem én írtam” – mondtam gyáván. “Csak úgy lemásoltam. Nekem nem is kell. Ha úgy tetszik, eldobhatjátok” – mondtam és lenyeltem könnyeimet.

Nem mertem többé verset írni. Elbújtam mondanivalómmal a próza mögé, humor, riport és villanásnyi tárcák, groteszk apró-cseprők mögé. Nincs kedvenc műfajom. Regényt, színdarabot, tárcát ugyanolyan örömmel írok. És mégis, amikor gúnyos vagy tréfás karcolataimat írom, a régi kamasz vággyal szeretném mélyebben megkarcolni a szíveket. Amikor hadakozom basáskodással, bürokráciával, csökönyös butasággal – a fricskázó szavak mélyén szorongó vágy van, arról, hogy milyen jó volna derűsen, egymást becsülve, egymást sosem bántva, bosszantva, emberi méltósággal élni. …”

Fehér Kláráék otthonában tízezernél is több könyv volt. Egy riporteri kérdésre praktikus tanácsot adott, amely még manapság is megszívlelendő:

– Mit tanácsol azoknak, akik most kezdik kialakítani saját könyvtárukat? Mit vásároljanak?
– Mindenekelőtt alapműveket, lexikonokat. Aztán ki-ki az érdeklődése szerinti témát. De hadd válaszoljak inkább egy konkrét példával. A közelmúltban egyik baráti család öt gyermekének valami szépet szerettünk volna ajándékozni. Úgy döntöttünk, hogy a könyvesboltban folyószámlánkra … egy bizonyos összegig tetszés szerint válogathatnak könyveket. Boldogok voltak, s eljöttek tanácsot kérni, mit vegyenek. Azt mondtuk, vegyék meg a Magyar értelmező kéziszótárt, ezt mindig használni tudják. Az embernek jól kell ismernie az anyanyelvét. “

Ilyen nyelvszerető, nyelvművelő, nyelvében élő író volt Fehér Klára. Itt-ott föllelhető munkáit érdemes kézbe venni. Különösképp a centenáriumán…

 

Holczer József

 

A szerző korábbi cikke

 

Hozzászólások