Borsos Miklós – 30 éve halt meg az igazi reneszánsz ember (1906-1990.) A 20. század egyik legjelentősebb magyar szobrásza és grafikusművésze volt, akinek egész életművét áthatja a korai reneszánsz művészet szellemisége.

Borsos Miklós 1906-ben született Nagyszebenben. Ott nőtt fel és szívta magába a mesterséget és művészetet. Borsos Miklós édesapja órásműhelyében sajátította el a precizitást. Kisgyerekként annyira lenyűgözte az ott folyó ötvös- és órásmunka, hogy előfordult: még iskolába is elfelejtett menni. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés áthozta a családot Győrbe. Ennek emlékét egy múzeum őrzi. A mesterséget és a művészetet egynek tekintette.

A család 1922-ben költözött Győrbe, ahol a helybeli festőktől tanult. Gimnáziumi tanulmányait félbeszakítva apja műhelyében lett aranyműves. 1940-ig vésnöki munkából élt. 1925-ben kiállította a rajzait, 1927-től rézkarcokat is készített. Festőnek készült. 1928–1929-ben bejárja Olaszországot és Dél-Franciaországot, közben rövid ideig a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványa volt. Utolsó festményét 1933-ban készítette feleségéről.

A Tihanyi visszhang (bronz)

1931-től szobrokat is készített. Először kalapált és hajlított rézlemezből, 1932-től fából, 1933-tól kőből is. Végleg a szobrászművészet mellett kötelezte el magát, hogy az 1930-as évek közepétől márványszobraival, rézdomborításaival és érmeivel új, önálló plasztikai világot teremtsen.

„A festészettel minden izmust végigpróbáltam, míg nagyon rövid idő alatt eljutottam odáig, hogy két fekete vonal és egy pont volt a képfelületen. Ekkor valami reménytelenség ült meg. Addig mindég örömmel rajzoltam, festettem. Rájöttem a kis domborított reliefek kalapálása közben, hogy Picasso és Braque mért hagyták el oly rövid idő alatt a kubista festést.

Statikus kép nem fejleszthető. A képzőművészet egy élő folyamat. Ha statikussá válik, mint a bizánci, fejlődésképtelenné vált. Ennek a megismerése következtében abbahagytam a festést és elkezdtem köveket faragni“ – vallotta.

A Balatonnál

1938-ban nagy utazást tett Erdélyben. 1943-tól a nyarakat a Balaton melletti Tihanyban töltötte, ez a táj lett művészetének fő ihletője. A háború után Budapestre költözött. Az 1940-es évektől jelentős illusztrátor, 1947-től készített érmeket. 1946-1960: a Magyar Iparművészeti Főiskola, 1981–1986 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára.

1959-től többször járt Olaszországban, 1964-ben Görögországban. 1973-ban súlyos szívműtéten esett át, a kőfaragásról le kellett mondania. Mindvégig jellemző munkamódszere maradt az anyagból kiinduló technika, valamint a nyers formába belelátott kész mű.

„Nem építek, hanem az egészből bontok, illetve faragok vagy érmet vések. Tehát az egész egy blokktömb, és annyi részletet hozok felszínre, amennyivel el tudom mondani, amit akarok.”

Korai művei között vannak drámai hangvételű, az expresszionizmussal rokon alkotások (Siratóasszonyok, 1939), de művészetét inkább a lírai hang vagy a finom melankólia jellemzi (Merengő).
Szobrainak tiszta formavilága, zárt szerkezete az egyiptomi és az ókori görög szobrászatot, illetve az itáliai reneszánsz mesterek munkáit idézi, de határozott körvonalak közé szorított plasztikái szervesen kapcsolódnak saját korának hasonló jellegű törekvéseihez is.

Fő témáit az ember, a természet, és e kettő elválaszthatatlan egységének vizsgálata adja. Borsos Miklós szobrai sokféle anyagból készültek:

leginkább a különféle márványokat és az egyéb kőfajtákat kedvelte. Ilyen a kemény bazalt, a trachit vagy a lágyabb mészkő, de szívesen faragott fát is, illetve öntötte bronzba plasztikáit. Mindig az adott mű tartalma határozta meg a választott anyagot, amelynek tulajdonságait a kifejezés szolgálatába állította.

Szobrászi munkáinak egy jelentős csoportját 1947-től folyamatosan készített érmei alkotják. Ennél a műfajnál is egészen a gyökerekig nyúlt vissza, és mintának a görög-római pénzeket, illetve Pisanello éremművészetét tekintette. Borsos Miklós 1990-ben halt meg, rendezett és jól feldolgozott életművet hagyva maga után.

Különleges márványokból készült, nagyon érzékletesen megmunkált szobrain a mítosz és a történelem olvad egységbe a végletesen leegyszerűsített természeti formákkal (Orfeusz, 1963; Sibilla Pannonica, 1963; Ifjú párka, 1964).

Vonzódását az irodalomhoz nemcsak nagyszámú illusztrációja bizonyítja, hanem szobrai is. Mint a Godot-ra várva, (1963) vagy; Lampedusa novellájának ihletésére készült Lighea címet viselő variációk (1964, 1965, 1967).

Fő művei közé tartoznak a magyar irodalom és művészet legkiválóbbjairól készített portréi (Egry József, 1951; Szabó Lőrinc, 1961; Kassák Lajos, 1964), valamint azok a Fejek, amelyek nem portrék, hanem lelkiállapotok vagy hangulatok kifejezői (Mosoly, 1933; Csillagnéző, 1962). Többszáz érmet és plakettet készített. Közülük különösen érdekes az a mediterrán légkört és életörömöt megjelenítő sorozat, amelyet mintázással és apró kavicsok, kagylók, levelek lenyomataival formált .

Díjak, ösztöndíjak

1954 • Munkácsy-díj
1957 • Kossuth-díj
1959 • Premio Carrara
1967 • Érdemes művész
1969 • I. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécs város nagydíja
1972 • Kiváló művész
1977 • I. Országos Éremművészeti Biennálé, Ferenczy Béni-díj
Forrás /artportal.hu/lexikon-muvesz/borsos-miklos-36/

A budai Várnegyedben a közelmúltban nyílt meg a Borsos Miklós Emlékház.(Úri u. 6.) Egykori otthonában, annak eredeti beosztását megőrizve most két teremnyi kiállítóteret alakítottak ki.

Ezek egyike a művész szobája volt – ami könyvtárként is funkcionált. Itt most egy piros kanapé és egy falnyi könyvespolc teremti meg jelzésértékűen a nappali-hangulatot. Itt kaptak helyet a legmélyebb, gondolatgazdag alkotások, köztük bibliai jeleneteket ábrázoló rajzok és szobrok.

„Borsos Miklóst mindig az ember erkölcsi-etikai sorsfordító pillanatai érdekelték: Ádám és Éva döntése, Jónás választása vagy éppen Orfeuszé” – mondta a megnyitón Fertőszögi Péter, az alapítvány kuratóriumi tagja.

A kiállítás másik terme feleségének a szobája volt, ennek berendezése a győri Borsos Miklós Múzeumban látható. De itt, az Úri utcai emléklakásban régi bútorok mellett a házaspár néhány használati tárgya, Firenzében vásárolt reneszánsz székei és hangszerei is megtekinthetők.

Itt egy pianínó emlékeztet arra, hogy a zene éppúgy része volt a házaspár életének, mint a képzőművészet. Borsos Miklós maga is hegedült, otthonukban gyakoriak voltak a kamarakoncertek is. Ma is nagy élmény a műveit látni!

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Képek forrása: Wikipédia, Wikimédia

 

(A szerző előző cikke ITT olvasható a Montázsmagazinban.)

 

 

Hozzászólások