Kérlek, mesélj magadról, de valahol a gyermekkornál kezdjed! Mondd el azt is, hogy mióta írsz verseket!

1946-ban Szamosszegen születtem. A második világháború utáni kemény, újjáéledni igyekvő év szülötteként a legelső pillanattól kezdve meg kellett vívnom a magam kis harcát. Várni az apró örömöket, túlélni a gyász napjait. 8-10 évesen kezdtem írogatni.

Míg gyermekkoromat a Szamos csendes csobogása, füzeseinek kísérteties varázsa szépítette, felnőtté érésemet a „NAGYBETŰS ÉLET”csorbította. Ahogy fogynak körülöttem a szeretteim, úgy bizonyosodik be sorsom értékrendje. A vállaimon hordott kereszt mellett az írásaim azok, melyeket védek, mint édes terhet. Kópis

Hogyan és mikor sodorta melléd az élet Zoli barátunkat?

Első férjemmel huszonkét éves koromban kötöttünk házasságot, négy gyermekem édesapja lett. Boldog házasságunknak a végére tizenkét év után a „Kaszás” tett pontot. A házasság éveiben az íráshoz hűtlen lettem, lefoglalt a család, az építkezés, majd 1980 januárja, – a gyász, a boldogtalanság, és az, hogy gyerekeim ne lássanak sírni. Ez a lelkiállapot visszaparancsolt az irodalom berkeibe. Hét év özvegység után újra férjhez mentem.

Negyvenegy évesen gazdagodtam egy fiúgyermekkel és egy sikertelen évvel, ami a házasságot illeti. Immár öt gyermeket, (négy fiút és egy leányzót) egyedül nevelve újabb hét év következett. Jó alkalmam kínálkozott visszatérni az irodalomhoz.

1999 augusztusában édesanyám és gyerekeim kérésének engedve elmentem a Madár János által vezetett Váci Mihály irodalmi táborba Tokajba. Zoltánnal itt jöttünk össze, itt sodort egymáshoz a sors. 2001-ben megjelent verseskötetemnek egyetlen novellája erről ad számot. A fény és árny között című verseskötetem a férjemmel közös „gyermekként” látott napvilágot.

Hogyan éltetek tovább? Mi történt?

2000 tavaszán egyházi szertartással összekötöttük sorsunkat. Ettől az időtől fogva együtt mentünk az úton. Zoltán régi vágyálmát két és félév alatt közösen megírtuk. 2003. december 31-én megjelent közös kötetünk, Dicsérje a dal a verset címmel. További közös terveinkbe beleszólt a Mindenható, Zoltán meghalt.

2004 augusztusában visszaköltöztem Nagydobosra. Azóta összeszerkesztettem egy regényt Zoltán emlékének ajánlva: Árnyak között ringatott fény. In memoriam címen Zoltán emlékéhez fűződő baráti leveleket, verseket, továbbá a nálam őrizgetett verseit és saját verseimet készítettem elő nyomdakész állapotba. Ezek pillanatnyilag az asztalfiókom lakói. A közös kötetünkben megtalálható huszonegy megzenésített CD, kazettán rögzített dalok, ezek digitalizálásán munkálkodunk fiaimmal és mennyemmel. Legnagyobb bánatomra a még kb. 40 vers felvételét szintén megakadályozta a halál.

Nekünk van egy hagyományos videofelvételünk arról a napról, amikor Zoli belopta magát a lelkembe. Ha nagyon nehéznek tűnik már az élet, előveszem, meghallgatjuk. Új erőt ad a további munkámhoz.

Jómagam a dalainkkal töltődöm, de megköszönném, ha a videofelvételt kölcsönkaphatnám. Hiszen én is mindig szívesen emlékszem vissza a veletek közös rendezvényekre, mert igaz barátokra leltünk bennetek.

Kedves Eta! Továbbra is alkoss, írj, ápold az emlékeidet, mert van miért és van kikért. Kérlek, lepd meg az olvasókat néhány verseddel, és a számomra oly kedves verssel, amelyet Zoli írt.

HÚSZ ÉV MÚLVA

A napok telnek, az Élet megy.
A csönd órái miért ily kedvesek.
Gondolataimat át meg átfutja újra
Vajon hol s mi lesz velünk húsz év múlva?

Szeretsz-e még úgy, mint most szeretsz?
Vagy új rügyet fakaszt szerelmes szíved?
S ez új tavaszban Lelkemet nem leled,
szakítsd ki magadból összes emlékemet!

Ha sírhantom fölött néha meg-megállsz,
ne feledd, kedvencem a mezei virág.
Tégy a fejfám mellé egy-egy csokrot kedves!
Kódorgó Lelkemnek ez nagy öröme lesz.

De ha a Jó Atyám úgy rendezi sorsunk,
hogy még húsz év múlva is együtt maradunk,
nem hull ki a csokor remegő kezedből,
lepj meg véle néha, csak úgy kedvtelésből.

Tudni fogom. Ez jel, hogy még mindig szeretsz.
Gyöngéd öleléssel köszönöm meg néked
a reám áldozott összes kedvességed,
és hogy hozzád vezettek a magányos évek.

SZOMORÚFŰZ LETTEM

Mióta elmentél
sorsomon nincs áldás.
Ha mégis visszatérnél
már nem találnál mást,
mint egy vízbe hajló
elárvult, gyöngülő fűzfát,
mely szállást sem ad
megfáradt utasnak,
vándormadaraknak.
Kinek lombja között
már csak kukacok tanyáznak.
Vén törzsén csurgatja alig-alig
folydogáló könnyét.
Az önsajnálatba megremeg
a tópart és a környék.
Aki csak szerette, szereti,
szánja szegény párát,
a jobb világot is megélt
szomorúfűzfát.
Engem szán a vidék
Én lettem e fűzfa.
Könnyem, mint a zápor:
aláhull, lepereg a porba.

AZ ŐSZ

Bágyadtan kókad az ijedt nap korongja.
Érett, arany kévéit a nap aratja.
Szürke bélésébe csavarja a tájat.
Mintha dajkája lenne a hervadt fáknak.

Lent a kertben az ősz lassan cihelődik,
rozsdás hátára a dér rátelepszik.
Úgy festi az avart ezernyi pompába,
csillogó gyöngyöket rak fakó hajába.

Lehelet gurul. Magam tartok nyomába.
Borongós kedvemen röpítve utána.
Sebaj, ha szól a tél fagyos muzsikája.
Szívemben kinyílt a Szerelem virága.

JÖTTÉL

Én a sorsomnak nem voltan kegyeltje.
Álmaimat szétzúzta, összetörte,
krajcárnyi boldogságom is elvette,
könnytől ázott göröngyökbe helyezte.

Jöttél te, lelkemnek balzsama lettél.
Kesernyés zsákutcámból kivezettél.
Újra vágyom nekem szánt boldogságra.
Tőled jött, melengető napsugárra.

Elkésett szerelem büszke vagyok rád.
Nem lettem megsérült fán, száraz faág.
Lépteimnek lám utat adtál és célt:
talpon maradok a boldogságunkért.

KÁNTOR ZOLTÁN: VISSZATEKINTÉS

Már megtelt az idő bőségzsákja.
Hatvan esztendőt rakok aljába.
Hatvan esztendő nyomja a vállam,
viharvert idők gondjait álltam.

Számot teszek napjaim fölött,
mi az elég, a kevés és a több?
A jó a rossz, amit meg nem tettem,
szembe vele, amit megtehettem.

Lejárt idők, elszáguldott percek,
vajon merre vagytok, meddig mentek?
Kezeimből elhullajtott magok,
mind, mind termőtalajba hulljatok!

Kikelt hitem csiszolja az igazt,
Nékem a derűlátás ad vigaszt.
A jó szó, melyből soha nem elég,
a rászorultnak fogd meg a kezét.

Aki mélyre süllyedt, mindig lejjebb,
emeld a fényre, és ne told beljebb!
Újra kezdjen értelmes életet,
ne háláért add segítségedet!

A kéz kezet mos, ez felszínes máz
fundamentum nélküli kártyaház.
Egy vélt sérelem úgy összedönti,
bajt a bajjal nem lehet menteni.

Már megtelt az idő bőségzsákja.
Hatvan esztendőt raktam aljába.
Nem harcoskodom, csak emlékezem:
Veletek volt boldog az életem.

(Nyugdíjba vonulásakor)

Nagy L. Éva

Hozzászólások