Szent Balázs püspök a 3. században az örményországi Szebasztéban eredetileg orvosi gyakorlatot folytatott. De nemcsak a testi bajok gyógyítására törekedett, hanem a lelki nyavalyákon is segíteni próbált. Mivel igen jámbor életet élt, az ottani közösség megválasztotta lelkipásztorának, püspökének. Balázs napján róla emlékezünk meg.

balazsolas

A keresztényüldözések elől hívei egy elhagyott barlangba menekítették, ahol csak vadállatok tanyáztak. Csodák csodájára Balázs és a vadállatok megbarátkoztak egymással: a püspök bekötözte, gyógyítgatta a sebeiket, azok pedig vigyáztak rá. Nem is engedték, hogy elhurcolják őt, közrefogták, úgy őrizték. Csak fegyveres katonák tudták elkergetni a vadakat és elfogni Balázs püspököt.

Mielőtt lefejezték őt, Isten megígérte neki, hogy akik az ő nevében bármilyen testi-lelki bajukban, főleg torokfájásban a közbenjárását kérik, azok meghallgatást remélhetnek.

Különösen a torokfájással járó pestisjárványok idején, de azóta is Balázs-áldásért járulnak a hívek ezen a napon a katolikus templomok papjaihoz, akik két keresztbe rakott gyertyát a hívők álla alá tartva e szavakat mondják: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól!”

balzsols1

Babits Mihály költő

Végső elkeseredésében a gégerákban szenvedő nagy költőnk, Babits Mihály egyik versében így fohászkodik a szent püspökhöz segítségért:

Babits Mihály: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.

Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások