Láss csodát, az ablakomon kitekintve, a reggeli napsütésben megpillantottam a kis aranysárga madárkát, ott röpdösött a szemközti előkert fái között boldogan.

Március tizenhetedikét írtunk kétezer-tizennégyben, amikor is reggel Panka (test-lélek-szellemgyógyászom) szavait hallottam álmomból ébredve, amint arról beszél, hogy a szívemben ott van egy kis szabadságra vágyó aranymadár, csak hagynom kéne, hogy szárnyaljon és daloljon kedvére. Majd láss csodát, az ablakomon kitekintve, a reggeli napsütésben megpillantottam a kis aranysárga madárkát, ott röpdösött a szemközti előkert fái között boldogan.

Aztán bokros teendőim közepette éppen egy fontos telefonbeszélgetés közben feltűnt újra. No, most le kellene fotóznom – gondoltam -, de még épp búcsúzkodtam a telefonban. A madárka megérezte, hogy mire készülök és türelmesen pózolt még percekig. Letettem a telefont és a fényképezőgépemmel ráfókuszáltam, aztán katt-katt-katt… Behívtam a képeket a számítógépem képernyőjére és akkor megláttam, hogy aranymálinkóval van dolgom.

A sárgarigó (régiesen aranymálinkó; Oriolus oriolus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a sárgarigófélék (Oriolidae) családjába tartozó faj. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2002-ben „Az év madarává” választotta.



Tehát újra itt van. Hét éve egy terapeuta-társasággal nyaraltunk Nyírjesen. Minden nap más-más társunk mutatta be a saját gyakorlatából azt, ami számára a legjobban működő terápia volt. Kati egy transzlégzéses meditációt végeztetett velünk, amely nagy hatással volt az egész társaságra. Lényege az volt, hogy különböző zenék egymásutánjában folyamatosan lélegeznünk kellett vagy negyven percen keresztül, majd pihenés és élménymegosztás következett.

Az igazi élmény viszont számomra néhány nappal később jelentkezett. Egy reggel sárgarigó hangjára ébredtem: „Fütyül a rigó, fütyül a rigó, fütyül a rigó…” fütyülte tele az erdőt. Majd az azt következő éjszaka egy elég borzasztó kalandunk volt a „Zurammal”. Nagy meleg lévén tárva-nyitva hagytuk az ablakokat, s én arra ébredtem, hogy valami szárnysuhogás és furcsa, ismeretlen hang terjeng a levegőben. Aztán megláttam, hogy két denevér repült be mihozzánk.

Régóta úgy gondolom, hogy minden dolognak és jelenségnek van egy lelki aspektusa is, így ennek a denevérkalandnak is. Már akkor is foglalkoztam szimbólum- és álomelemzéssel. Az álomban, illetve a megjelenő szimbólumokban minden és mindenki én vagyok elvét követve arra jutottam, hogy az Oriolus oriolus én magam vagyok, méghozzá akkor, éppen a bordáim rácsai között bezárva és a két denevér pedig anyám és apám, akik őriznek ötvenegy éve. (Az anyukám egyébként előtte levő télen halt meg.)


A tábor ideje alatt ezt a kalandot meg is rajzoltam, és kishajót hajtogatva a rajzlapból, fedélzetén egy kis mécsessel elengedtem az Ipolyon. Éreztem, hogy akkor ez a különleges küldemény megérkezett az Ős-Óceánhoz, ahol az anyukám kézhez is vette. Apukámnak pedig közel két éve mutathatta meg anyukám, ugyanis ő akkor érte el ugyanazt az Ős-Óceánt. (Édesapám nyáron lesz két éve, hogy elment a földi világból.)

Egy szó, mint száz, a kis sárgarigó-hang a fogságból szólalt meg akkor, amely fogság azon a nyáron véget is ért. Csak én szoktam nehezen a szabadságot utána. Vissza-visszaszálltam börtönömbe, mert szokatlan volt számomra a tágasság. Volt, hogy be is zárkóztam, mint Houdini az egyik példamesében és még a kulcsaimat is összekevertem. Kis híján az összeomlás szélére jutottam szabadulásmutatványom közepette, és fáradtan dőltem neki az ajtórácsnak, mígnem a saját magamnak ácsolt „gondolatbörtön” ajtaja magától kinyílt.

A Houdini példamese: egyszer Houdini, a szabadulóművész bezáratta magát az Alcatraz egyik cellájába, majd el kezdte magát kiszabadítani, de csak nem sikerült neki. Végső kétségbeesésében fáradtan nekidőlt az ajtónak, és az magától kinyílt. A tanulság: Az ajtó csak Houdini fejében volt bezárva.

Ez a hasonlat rám is igazzá vált. Ím, hét évvel a denevérkaland után Panka újra rátalált az önkéntes fogságban sínylődő kis aranymálinkómra és újra szárnyalásra, dalolásra biztatja. Ma talán már tudatosabb vagyok, nagyobb távlatokból látom a világot és benne a szabad önmagam aranymálinkóként repdesve, egyenlőre csak a szemközti ház előkertjének fái közt. A fa tetejéről pedig már messzebbre is elláthatok, s képzeletemnek, kreativitásomnak már semmi sem szabhat határt.

Ezt a történetet Ibolyának ajánlom, aki nem olyan rég érzett rá arra, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen csak el kell engedni.

Antalffy Yvette

2014. március 25.

Hozzászólások