,,Az élet épp olyan, akár egy könnyű álom,
míg gyermekek vagyunk… Aztán felébredünk,
hogy megláthassuk, és megyünk, megyünk,
ébren hajszolva őt e földi tájon,”
(Manuel Machado)

Kedves Viktória, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak, meg annak a sok-sok embernek, akiknek a te orgonás festményed tetszett a Montázsmagazin közönségszavazásánál. Kezdjük a gyermekkorodnál!

Úgy gondolom, hogy egy nagyon egyszerű élet kezdődött születésemmel 1978. augusztus 8-án, amikor Vásárosnaményban megláttam a napvilágot. Édesapám fiúgyermeket szeretett volna, s ennek hangot is adott, így a kicsi falunkba való hazatérés anyám szívében egyszerre volt boldog és szomorú. Bár én úgy érzem, hogy ebből semmilyen hátrányom nem származott, hiszen nagyon jó kapcsolatban voltam apámmal, és idővel meg is békélt. Igazi gyermekkort tudhatok magaménak, rengeteg barátot, odaadó szomszédokat, akikhez csak úgy átszaladhattam egy szem cukorkáért, ha úgy tartotta kedvem.

Gyermekkoromban nem voltak hatalmas ajándékok, játékok, csak az utca, ahol esténként összegyűltünk és sötétedésig játszottunk. Öt éves lehettem, amikor apám számára kihagyhatatlan lehetőség adódott, külföldre mehetett dolgozni. Ez akkoriban nagyon nagy dolognak számított, hiszen esélyt kapott arra, hogy jobb, anyagilag biztosabb jövőt teremtsen a családunknak. Tripoliba utazott. Az elszakadás nehéz volt, anyámmal és a nővéremmel hárman maradtunk. Fél évet vártunk az első hazatérésre, ami nagyon szép és emlékezetes volt, hiszen a szeretetén kívül mindenféle ajándékkal halmozott el bennünket, amire csak kislányként vágyhattunk.

A legtöbb like-ot kapott festmény a Montázsmagazin Facebook oldalán

Aztán apánk megváltozott, mintha más ember lett volna, nem volt már önmaga. Depressziós lett. Afrikában borzalmas éveket élt át, súlyos állapotba került. Ekkor anyám nagy lépésre szánta el magát. Csupán huszonkilenc éves volt, amikor egyik napról a másikra velem és az akkor kilenc éves nővéremmel Gödöllőre költöztünk. A barátainktól s a kis falusi élettől elszakítva mintha egy másik világba cseppentünk volna a magunk kis egyszerű létével. Nagyon nehéz volt, a nővéremmel sokat sírtunk, s folyton a nyarat vártuk, hogy újra együtt lehessünk a régi barátainkkal.

Apánkat is látni akartuk, hiszen nagyon hiányzott nekünk. Még kétévnyi küzdés, szenvedés után a halált választotta, véget vetett életének. Ez ma is mély szomorúsággal tölt el. A városban töltött iskolai éveim nehezen teltek egészen tizenöt éves koromig, amikor is egy olyan baráti kört tudhattam magaménak, ahol teljesen egyenértékű embernek érezhettem magam.

Sodrásban

Milyen iskolát végeztél? Ma milyen polgári foglalkozásod van? Szereted-e a munkádat?

Az általános iskola befejezése után Gödöllőn a Madách Imre Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, női ruhakészítő szakon, majd sikeres érettségi vizsgát tettem. A szakmámban soha nem dolgoztam, erre semmilyen késztetést nem éreztem. Szabadidőmben már ekkor is foglalkoztam rajzolással, festegetéssel, de többnyire barátaim kérésére készítettem egy-egy rajzot, vagy egyszerűen csak a szobám falát díszítették az alkotásaim. Jelenleg a Gödöllői Egyesített Szociális Intézményben dolgozom kisegítőként, két éve. Munkahelyem azon idős embereknek teremt otthont, akik sajnos egészségi állapotukból, vagy családi hátterükből kifolyólag már nem, vagy csak részben tudják önmagukat ellátni.

Kezdetben nem volt egyszerű elvonatkoztatni a munkámat azoktól a belső dolgoktól, amelyeket az ott lakó idős emberek közelségével érezhettem és tapasztalhattam meg. Napról napra szembesülni kell azzal, hogy az idő múlásával mennyire kiszolgáltatottá válunk embertársaink számára. Ez a tudat mindig szomorúsággal tölt el. Mindezek mellett rengeteg pozitív élményben részesültem, és köszönhetően munkatársaimnak is, ma már kiegyensúlyozottan lépek a mindennapok problémái elé.

Céltalanul

Mióta festesz? Hogyan jött az ötlet, hogy kipróbáld tehetségedet ezen a téren?

Körülbelül másfél évvel ezelőtt a családom lepett meg a festéshez szükséges mindenféle eszközzel és kiegészítővel, hogy végre kibontakozhassak, hiszen tudták, hogy korábban mennyire szerettem a szabadidőmben rajzolgatni. A munka és két lányom nevelése mellett azóta otthon festek, ahogyan az időm lehetővé teszi. Azt hiszem, csak úgy belecsöppentem ebbe a csodálatos világba, mert akárhányszor a vászon elé állok, úgy érzem, itt igazán önmagam lehetek. A rajzolás, a festés egyfajta mentsvár az életemben mind kikapcsolódás mind élmény terén. Visszatekintve a múltra, sajnos nem voltam elég kitartó ahhoz, hogy ezen a területen érvényesülni tudjak. Egyetlen próbát tettem ennek megvalósítására, de felkészületlenségem híján nem sikerült az általam kiválasztott főiskolára bejutni.  

Talán már iskolás korodban is felfigyeltek tanáraid a kézügyességedre?

A tanáraim nem vették észre iskolás koromban, hogy esetleg tehetségesebb lennék bármelyik osztálytársamnál, bár jelesre végeztem, de szerénységem és visszahúzódó természetem miatt lehetetlenség lett volna kitűnni a többiek közül. Mindig vágytam arra, hogy képeimet máshol is megmutathassam, hogy megismerhessenek. Mikor hallottam a MontázsMagazin által hirdetett pályázatról, amit nővéremnek köszönhetek, gondolkodás nélkül vetettem alá magam a kihívásnak, igaz, a festmény elkészítésére ekkor már csak két hetem volt. Igyekeztem lehetőségeimhez, időmhöz mérten eleget tenni a feltételeknek.

Szabadon

Bizonyára láttad a többi pályázók képét is. Nem lepődtél meg, hogy ilyen sok like-ot kaptál?

Igen, természetesen minden pályázó alkotását végignéztem s egyenként mutatkozott meg az összes képben a mögötte rejlő egyéniség. Folyamatosan figyeltem a verseny eseményeit, olvastam a képek mellé írt kritikákat, és bizta
tó szavakat egyaránt. Nagyon nehéz lett volna a képeket rangsorolni, hiszen rengeteg tehetséget ismerhettem meg. Én sehol nem tanultam festészetet, képeimben kizárólag a magam látásmódja tükröződik. Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy a pályamunkám milyen sok ember tetszését nyerte el, és külön örültem a rengeteg pozitív hozzászólásnak is. Ezekből mindig erőt tud meríteni az ember, hiszen ezek a visszajelzések arra késztetnek, hogy folytassam és magasabb szintre emeljem ezt a tevékenységemet. Ma is nagyon hálás vagyok minden kedves érdeklődőnek, és köszönöm, hogy hozzá segítettek ahhoz, hogy bemutatkozhassak.

Volt vagy van-e segítőd, őszinte kritikusod?

Soha nem forogtam olyan körökben, ahol találkoztam volna segítővel vagy olyan kritikussal, akinek tanácsait megfogadva ettől magasabb szintre emelhetném alkotásaim esztétikai értékét. Ennek ellenére úgy érzem, hogy az ember önmagának tud a legnagyobb kritikusa lenni.

Őzike a nyárban

Hogyan fogadták a gyermekeid, hogy édesanyjuk gyakran a festővászon előtt áll és alkot?

Gyermekeim érdeklődéssel figyelik minden egyes alkotásom születését, örömmel tölt el, ahogyan tetszésüket, véleményüket kinyilvánítják felém. A dicsérő szavak egy édesanya számára pedig mindig jólesően hatnak. Az első perctől kezdve elfogadják és teret adnak abban, hogy kibontakozhassak. Ha ilyenkor nélkülözniük kell a társaságomat, ez semmilyen gondot nem okoz. Természetesen igyekszem minél kevesebb időt rabolni el tőlük, és mindent megteszek, hogy a közelemben legyenek. Hiszen akkor sem zárkózom el, amikor egy-egy alkotásom készül, sőt előfordul, hogy a lányok is kedvet kapnak a rajzoláshoz, és kölcsönkérnek ecsetet, festéket, hogy ők is kipróbálják magukat. Nagyon ügyesen teszik ezt. Nagyobbik lányom, Lili tehetsége mutatkozik meg főként a rajzolás területén. Ösztönzöm, biztatom, hogy ne hátráljon meg az esetleges kezdeti nehézségek előtt. Próbálok teret és lehetőséget adni számára mindenben.

Liliána

Úgy tudom, hogy két gyermeked van. Mikor jut időd, hogy a szenvedélyednek hódolj?

Igen, mint említettem, két gyönyörű lányom van. Liliána tizenegy, Doroti hat éves. Mindketten odaadó, őszinte egyéniségek. Mivel nem teljes munkaidőben dolgozom, a lányok hazaérkezéséig az iskolából és óvodából van néhány felesleges órám. Többnyire ebben az időben szoktam szenvedélyemnek hódolni, de semmilyen akadályt nem jelent ebben a gyermekeim közvetlen jelenléte sem. Rugalmasnak kell lennem, és természetesen félre kell tennem a hobbit, ha szükséges, hiszen anyaként számomra is a gyermekeim az elsők.

Milyen technikákat alkalmazol?

Nem nagyon alakult még ki az alkalmazott technika terén az egyéniségem, nyitott vagyok az új eszközök kipróbálására. Szívesen dolgozom olajfestékkel, akrillal és szénceruzával is. Amikor kiválasztok egy képet, akkor mindig az a célom, hogy a legvalósághűbben tükröződjön vissza, ennek alapján választom az eszközt. Lehet, hogy nem sikerül eleget tenni maximálisan a kihívásnak, de folyamatosan erre törekszem, s igyekszem minél szebben kidolgozni a festményeimet.

Doroti

Milyen álmaid vannak? Szeretnél-e festészetet tanulni, képezni magad ezen a téren?

Szinte gyermekkorom óta ugyanazok az álmaim. Ennek egy része megvalósult, hiszen anyaként két kincset nevelhetek. A másik része, ami természetesen az önmegvalósítás, az egyéniségem kibontakoztatása, háttérbe szorult. Nyilván a sorsunk alakította így az életünket, de ma ez már egyáltalán nem számít. Nem hiszem, hogy azok az álmok, amelyekkel elkezdődhetett volna esetleg a pályafutásom, most minden akadály nélkül teret kaphatnának. Családanyaként már nem a siker a legfontosabb dolog az életemben. Az elismerés viszont mindenképpen szükséges ahhoz, hogy folytatni tudjam ezt a tevékenységemet. Ahogy változik az ember, úgy változik vele az életében felállított értékek sorrendje, így van ez velem is. Ha lehetőségem adódik, természetesen újra megmérettetem tudásomat, akár pályázatokon keresztül, hisz a szakmai zsűri értékelése fontos visszajelzés az alkotói tevékenységről. Számomra ez is nagy előrelépés, hogy egy kisebb családi, baráti körön kívül egy tágabb nézőközönséggel ismertethettem meg magam.

Párkeresés

Gratulálunk, Viktória! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet!

Nagyon köszönöm a jó kívánságokat neked és a szerkesztőségnek egyaránt. A lehetőséget is, hogy a pályázaton keresztül rengeteg kedves emberhez kerülhettem közelebb, akiknek biztató szavaiból erőt nyertem ahhoz, hogy bátrabban merjek nyitni és szembenézni a következő kihívással.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. július 31.

Hozzászólások