Az 50 éve halott Füst Milánra emlékezünk – Füst Milán nevével 8-9 évesen találkoztam legelőször: az 50-es évek közepén. A „Kerek egy esztendő” gyermek-évkönyv izgalmas elbeszélést hozott tőle „Lehel kürtje” címmel. Nemcsak a gyermeteg hősködés ragadott meg, hogy tudniillik e hangszerrel küldik a másvilágra az osztrák császárt a saját palotájában. Hanem: nagyon is élveztem a szereplő srácok névadását! Kit-kit épp a szavajárásáról, vissza-visszatérő töltelékszaváról, frázisáról nevezett el a szerző. Tehát ilyen alakokat ismerhettem meg: Eleink, Dzsentri Bumm, Kisvártatva. A negyedik ragadványnévhez már ezúton is szükséges szövegkörnyezet.

… Volt ott egy fiú, akinek osztrák mamája volt, ezt onnan tudtuk, mert mindig elkísérte fiát az iskolába, és ezek ketten németül beszéltek. Az ilyesmi pedig nagyon bosszantott minket, mert minek németül beszélni? Mi semmilyen más nyelven nem akartunk beszélni, mert úgy véltük, hogy úgyis magyar lesz a világnyelv ezentúl. Ezt mi majd megmutatjuk.

Nos, erre a fiúra mi eleinte nagyon gyanakodtunk, hogy nem jó magyar az ilyen. Ő viszont esküdözött, hogy de igen, ő az, és mikor mi mégis kételkedtünk benne, felemelte egyik kezét és ezt mondotta ünnepélyesen: ̶ Majd meglátjuk. S ettől fogva az is lett a neve. …/Egybeírva:/ Majdmeglátjuk…

Szüleim járatták a „Család és Iskola” című szaklapot, de nekem is mindig ideadták. Itt fedeztem föl újra a Füst Milán nevet. A „Ki a művelt ember?” körkérdésre ő is válaszolt: 1961-ben. Ha évvel 1967. július 26-án bekövetkezett halála előtt… Megtudtam immár, hogy nemcsak prózát ír. Ezt olvashattam: „A tanár válaszát itt adjuk, hozzátéve, hogy azért a költőé is benne van.” Az pedig, amit kifejezetten a nyelvekről vallott, nagyon is fontos volt számomra, aki épp a gimnázium előtt álltam:

… Ha van valaki, aki az ó-görög nyelvnek középiskolánkból való teljes eltűnését siratja, akkor én vagyok az. De a latin nyelv csökkenését is siratom, mert mindkét nyelvet remek jellemnevelő, emberformáló erőnek ismertem meg életem során. Azt is mondhatnám, hogy a klasszikus philológia a gondolkodást tisztítja, s a logikai hajlamot növeli az emberi lényben. … S bár ennyire nagyszerű nevelőnek tartom e két nyelvet, mégis magam is azon a véleményen vagyok, hogy az ilyenfokú tradicionalitás ma már lehetetlen. …

… Az új pedagógia elhanyagolja az emberi műveltség és erkölcsiség ősnyelveit, amilyenek a görög, latin és a héber, ezzel szemben nagyon felkarolja a modern nyelveket. … Nagyon helyesen teszi, …, azért is, mert az ilyen, kis, elszigetelt nép fiai mindenképpen jól teszik, ha e világ nagy nyelveit megtanulják. …

… Mondotta tehát mindezt egy 73 éves öregember bölcs élettapasztalatával. Később aztán, többrétűen tanulmányozva Füst Milánt, örömmel láttam, hogy híres Naplója tanúsága szerint már 20 évesen éretten szólt a nyelv dolgában:

A mai irodalmi törekvések egyik jellemzője a mondatkultusz. Egy mondatba axiómaszerűen egész életfelfogást belesűríteni úgy, hogy amellett könnyed is legyen, mély is legyen … s amellett még zenéje is legyen… Fából vaskarikát szeretnének. Ennélfogva persze csinált zenéje van az ilyen megfabrikált mondatoknak. Nehézkes mondanivalókat elegáns formába bújtatni alig lehet anélkül, hogy ne legyen mesterkélt, émelyítő, tudákos a mű. … az írásban a legnagyobb közvetlenséget az adja, ha a természetes asszociációk egymás után következését imitáljuk.

Füst Milán életének és művészetének egyik „gondolati eredmény”-e e címmel jelent meg: „Ez mind én voltam egykor”. Hitelesen, mintegy páholyból mondja ki a szarkasztikus-ironizáló összegzést:

Kimondom a szót, ̶ de hogy mi a sorsa, azt már nem én intézem. Beszéltem, tanítottam egy életen át s egyesek olyan gyűlölettel néznek rám, mintha én öltem volna meg az apjukat.

Nem feledkezhetünk meg Füst Milánról, a tudós esztétáról sem. A „Látomás és indulat a művészetben” című summája egyetemi előadás-sorozata nyomán állhatott össze. A tanárból mégis elsősorban a művész szólt, aki önnön alkotói gyakorlatáról vallott, saját műhelytitkaiba avatta be hallgatóit, majd olvasóit is. Egyértelmű, hogy itt mi most mi miatt idézzük. Mert ̶ örömünkre ̶ e vonatkozásban is akadt mondandója!:

Az emberi nyelv hajlamos is az elszíntelenedésre, s minél fejlettebb intelligenciák nyelve, annál inkább. De érzékletes szavaink el is vesztik idővel varázsukat felettünk, mi már észre se vesszük bennük a képet, annyira megszoktuk már azokat. S mármost mégis mivel éleszthető újjá az az érzékletes erő, amely mégiscsak minden nyelvben szunnyad? A hasonlattal. … Úgy a hasonlat, mint a képekbe sűrített hasonlat mindenekelőtt azáltal hat ránk, mert mozgalom van benne, mert megmozdítja restté vált képzeletünket. … /És/ még jobb is, ha lendületesen henye a hasonlat. …

Mindeddig élőszavas vagy merőben prózai megnyilatkozásaiból is kitűnt olykor az, amit méltatói vagy bírálói a költészetéről megállapítottak. Ez pedig az, hogy Füst Milán erősen hajlamos volt egész életében a pesszimizmusra. Hadd mondjon ellent ennek a beskatulyázásnak a költő talán legklasszikusabb és leggyönyörűbb ódája, „A magyarokhoz”. Álljon itt a legeleje:

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. …

Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! …

Igen, az elmúlt huszadik század ̶ s vele együtt a benne élő-alkotó Füst Milán is ̶ „ránk bízta anyánk nyelvét”. Hálával emlegessük és olvasgassuk a XXI. században is…

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások