„Van az út… És van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened. Lehetsz magabiztos, lehetsz bizonytalan, félhetsz az akadályoktól, tarthatsz az ismeretlentől. Nem tudod, milyen lesz. Nem tudod, lesz-e elég erőd, nem tudod, a képességeidből mire futja. Van ilyen út!”- Csitáry-Hock Tamás –

Szeptember 29-én reggel a szokásos időben felkeltem, és mivel nem akartam zavarni a még alvó szobatársaimat, összeszedtem, amit megtaláltam a sötétben, gyorsan megmosakodtam, és elindultam Finisterre felé.

Amikor megláttam az óceánt

Még három nap gyaloglás következett, de ezen az útszakaszon már alig találkoztam zarándokkal. A legtöbben csak Santiagóig mennek, vagy aki meg akarja nézni a gyönyörű naplementét, és élvezni akarja kicsit az óceán morajlását, az buszra száll, és úgy megy el a „világ végé”-re. Azért nevezik így Finisterrét, mert a középkori zarándokok, ha kigyalogoltak az óceán partjára, nem láttak egyéb szárazföldet a közelben, így azt hihették, hogy itt van a világ vége.

A három nap alatt összesen 94 km-t tettem meg. A lábaim fájtak. A vízhólyagok nem múltak el, a bokám minden délre bedagadt, és a megfeketedett körmeim sem nyújtották a legszebb látványt. De már nem volt jelentősége, hozzászoktam, mire eddig elértem.

Az út nagy részét csodálatos eukaliptusz ligeteken, erdőkön keresztül tettem meg. Néhol megküzdöttem a magasabb emelkedőkkel, de ezeket mindig lejtők követték. Énekelgettem az úton, és sokat jártak a gondolataim a gyerekeknél. Nagyon vágytam már rá, hogy újra láthassam őket.

A 0 km-kőnél Finisterrében -Háttérben a világítótorony

Egy helyen eltévedtem. Gyalogolt előttem egy spanyol férfi. Egyszer csak megszólalt a telefonja. Fölvette és olyan hosszasan és hangosan beszélt, hogy zavart. Megszoktam a csöndet és a magányt, és ez most olyan rossz hatással volt rám, hogy elkezdtem sietni, hogy megelőzzem őt. Meg is előztem, de úgy 4 km múlva gyanússá vált, amikor beértem egy faluba, és ugattak a kutyák. Egész úton nem törődtek a zarándokokkal, mélabúsan vették tudomásul, hogy állandó az idegenek jelenléte. Itt viszont félelmetesen kezdtek el ugatni. Jelet sem találtam sehol, hát elővettem a térképet, és sajnos beigazolódott a megérzésem. Valahol rossz irányba tévedtem. Elindultam visszafelé, és rájöttem, hogy az ember, aki telefonált, pont az útjelző kő előtt állt meg, takarva azt. Nem esett jól ez a plusz 8 km.

Mögöttem a végtelen tenger

De csodák még itt is történtek. Egy falucskába beérve megláttam, hogy ki vannak téve gyümölcsök egy kapualjba. Ott kínálgatták magukat, de nem volt kint senki, akitől megvehettem volna. Hát vártam egy kicsikét, mire megjelent egy idős bácsi. Kérdeztem, mennyibe kerül az alma, a szilva, az őszibarack. Rám nézett és a kezembe nyomott egy almát. Nem kért érte pénzt. Indultam volna tovább, amikor megállított, és a másik kezembe adott két szem szilvát. Megköszöntem, mire kaptam még két cukorkát és két puszit az arcomra. Elérzékenyültem. Ennyi jóságra nem számít az ember, és ha mégis kap, hirtelen nem is tud mit csinálni vele. Zavarba jövünk, ha valaki jót tesz velünk, nekünk.

Kezdődik az előadás

A második napon egy francia férfi szegődött mellém egy darabon. Szerencsére beszélt valamicskét angolul, így megértettük egymást. Elmondta, hogy azért járja a Caminót, mert az édesapja, aki szintén végigjárta valamikor, nemrég halt meg, és ő megígérte neki, hogy eljön, és a kedvéért végiggyalogolja az utat. Könnybe lábadt a szeme, amikor ezt elmesélte. Majd megkérdezte, hogy én miért vagyok az úton. Elmondtam, hogy nemrég elváltam sok-sok idő után, és a választ keresem, hogy miért. Amikor arra a kérdésére, hogy a férjemnek van-e valami más nő az életében, igennel feleltem, akkor azt mondta: „Ő nem érdemelt meg téged!”

Ez a mondat volt az, amiért elindultam erre a fájdalmakkal, könnyekkel, örömökkel, csodákkal teli útra. Itt, a legvégén kaptam meg a választ a kételyeimre.

Az utolsó napon nagyon hosszúnak tűnt az út. Sok volt az emelkedő, de amikor végre megpillantottam egy magaslatról az óceánt, elsírtam magam. Édesapám jutott eszembe, aki nagyon szeretett utazni, világot látni, hogy mennyire örülne most, hogy a lánya végig tudta gyalogolni az utat, és eljutott oda, ahová ő mindig vágyott, az Atlanti-óceánhoz!

Az új életem kezdete

Innen persze még vagy 15 km-t gyalogoltam, mire a magyar szállásra értem. Fáradt voltam, de itt felfrissültem. Egy magyar hölgy, Aranka üzemelteti a szállást. Tiszta, vasalt ágynemű várt! A szobánkban csak magyarok voltunk.
Itt töltöttem 5 napot. Regenerálódtam, kagylókat gyűjtöttem. Kata, Enikő és még két magyar hölgy voltak velünk. Tamás és a barátnője is eltöltöttek ott egy éjszakát. Még ott voltak, amikor kimentünk a világítótoronyhoz, ahol a nagy kövek közt elhelyezkedve végignéztük a naplementét, ahogyan belebukik az óceánba. Kicsit felhős volt az ég, így nem volt teljes a pompa, de gyönyörű volt. Az a szokás, hogy naplemente után a zarándokok elégetik az úton viselt ruhájukat az új élet reményében. Hát elégettem az egyik pólómat, és amíg égett, arra gondoltam, hogy várnak még rám csodák, és talán vár egy új szerelem, új kapcsolat.

Aranka, az alberge tulajdonosa is biztatott, hogy ne siettessek semmit. Minden és mindenki időben meg fog érkezni az életembe, és higgyem el, hogy megtalálom a másik felemet.

A bakancs, a hű társ

Nagyon sokat adott nekem ez az Út. Sokat tanultam és észrevétlenül sokat változtam. Már nem kapkodok, nyitott lettem új dolgokra, új barátságokra, és mindennél jobban megtanultam szeretni a gyerekeimet, elfogadni őket olyannak, amilyenek.

Tóthné Monori Andrea írásával búcsúzom el, megköszönve a figyelmet és a hozzászólásokat:

„Egy út, ahol nem vagy se szép, se csúnya, se sovány, se kövér. Ahol nem fontos, hány iskolád van. Nem számít a korod, a vallásod, a bőröd színe. Nem érdekes, hogy mennyit ér a ruhád, a szerelésed.

Mindegy, hogy orvos vagy-e, mérnök, vagy rakodómunkás. Csak az számít, mekkora szíved van, hova tartasz és elég erős vagy-e, hogy elérd a célod. Egy út, ahol megfogják a kezed, és vezetnek, ha kell. Ahol ételt, italt, szállást kapsz, amikor már mindenről lemondtál. Ahol letörlik a könnyeidet és továbbsegítenek.

Egy út, ahol megismerheted leggyengébb és legerősebb önmagadat.”

 

Vége

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

 

Hozzászólások