„A Nap szikrázva szórta szét sugarát,
Mosolygott s biztatott: Menj, zarándok, tovább!
S én mentem, mint koldus, ki könyörög,
Talpam alatt szétporladt ezernyi kicsi rög.
S mire újra a hegygerincre értem,
Már a Hold hunyorgott ismét fehéren.”Idézet saját versemből –

Reggel Katát már nem találtam az ágyában. Elment nélkülem, pedig előző este megbeszéltük, hogy együtt indulunk, és Monte Gozoig gyalogolunk. Így hát újra egyedül vágtam neki az aznapi távnak. Hét órakor még sötétség borult a városra, a tájra. Botorkáltam egy darabig lefelé, elhagytam egy-két falucskát, mire lassan kivilágosodott.

A válópert én adtam be, de a férjem egyáltalán nem ellenkezett. Sajnos, hiába volt minden békülési kísérletem, hiába utaztunk el még közösen szabadságra, éreztem, hogy már menthetetlen minden. Szívesebben van a szomszédasszony társaságában, mint velem. Elköltöztem. Április elsejére összepakoltam a holmimat, kértem egy költöztető céget és a két héttel korábban lefoglalt albérletbe beköltöztem. Sokszor éreztem magányosnak magam, bár a gyerekeim gyakran jöttek (naponta), és nem tudtam, hogy jól döntöttem-e. A később történtek azonban engem igazoltak. Hiába voltak a 34 év közös emlékei, hiába voltak a közös gyermekeink, a közös cégünk, egyre messzebb kerültünk egymástól fizikailag és érzelmileg is.

Eukaliptusz erdő

Csodálatos eukaliptusz erdőkön vitt keresztül az út. Olyan illat, olyan béke áradt ezekből a fákból, erdőkből, hogy teljesen megnyugodtak az idegeim, és csak szívtam magamba ezt az illatot. Biztosan nem véletlenül vezet az út ezeken az erdőkön keresztül Santiago de Compostellába. Mire a zarándok ideér, lenyugszik, megbékél a világgal, és tényleg leteszi az összes terhét.

A válóper 2014. május 28-án volt. Én végigsírtam az egészet. Nem tudtam sem a férjemre nézni, sem a bíróra koncentrálni. Nem is érdekelt az egész. Odalett minden álmom. Minden, amiért dolgoztam, ami szent és sérthetetlen volt számomra: a családom. A férjem hideg, közönyös tudott maradni, csupán az anyagi dolgok elosztása volt fontos a számára. Végül is abban egészen hamar egyetértettünk. Ő marad a házban, engem bizonyos időn belül kifizet, és tudok venni magamnak egy lakást. Új életet tudok kezdeni.

Az új életem pedig itt kezdődött el Spanyolországban, az El Caminon. Ezen a napon 38,4 km-t tettem meg. Ennyit még egyszer sem gyalogoltam egyvégtében. Fél 5-re értem Monte del Gozoba. Egy hosszú, viszonylag meredek út kaptatott fel a hegyre, ahol a szállás volt. Hatalmas szállás. Ezt akkor építették, amikor II. János Pál pápa Santiagoba látogatott. A sok hívőt helyezték el ezekben a hosszú épületekben, amikben végül 500 ember kapott akkor szállást.

Megérkeztem! A székesegyház előtt

Most nem voltunk ilyen sokan, de Katát nem találtam. Kicsit rosszulesett, hogy nem várt meg, hogy egyedül vagyok a sok idegen között, de megvigasztalt a tudat, hogy már csak 5 km választ el Santiago de Compostellától. Nagyon fáradt voltam, de mivel a szálláson semmi étkezési lehetőség nem volt, elgyalogoltam a közeli faluig vacsorázni. Bocadillost ettem, és jólesett hozzá a megérdemelt sör.

Ezt a nagyon hosszú utat is egyedül tettem meg. Néha zavartak a hangoskodó spanyolok. Talán csak azért, mert már nem volt feldolgozni való esemény, amin ne rágtam volna át magam ezen a közel 800 km-en. Találkoztam egy magyar lánnyal is, de nem akart szóba elegyedni velem. Így nem zavartam. Ez az ő útja is…

A Jakab apostolhoz vezető kopott képcsők

Pár óra alvás után izgatottan keltem, pakoltam és indultam el Santiago felé. Mindössze 5 km volt! Már messziről látszódott a székesegyház két tornya. Hevesen vert a szívem. Háromnegyed kilenckor már a városban voltam. Ahogy gyalogoltam a jeleket követve, egyszer csak a nevemet hallottam kiáltani. Kata volt. Épp reggelizett egy magyar férfivel, Istvánnal, akivel ők már régebben találkoztak az úton. Megörültem nekik. Megittam én is a kávémat, ettem is valamit, és együtt indultunk el a székesegyház és a Zarándok Iroda felé. Még nem voltak sokan. Hamarosan a kezemben tarthattam a Compostellámat, ami igazolja, hogy végiggyalogoltam az El Caminot.

Ezután nézelődtünk kicsit a székesegyház környékén, vettem pár apróságot a gyerekeimnek, emlékeket magamnak. 11 órakor már a székesegyházban voltunk, ahol hatalmas tömeg gyűlt össze. Ülőhely persze már nem jutott. Egy darabig ücsörögtem egy szent szobrának a talapzatán, majd útnak indultam fölfedezni a gyönyörű templomot. Közben elkezdődött a mise, aminek az egyik fénypontja, amikor bemondják, hogy aznap honnan hány zarándok érkezett be Santiagoba. Minket, magyarokat is bemondtak. A pontos számra nem emlékszem, de talán 8-10 fő érkezett aznap Magyarországról.

Tamás, Andrea és egy magyar házaspár, Eszter és József

A mise spanyolul folyt. Szép volt, de mivel nem értettem belőle semmit, megkerestem Szent Jakab aranyozott szobrát, és mint minden zarándok, megölelgettem. Majd megkerestem a sírját is. Egy főhajtás után elindultam kifelé a templomból, gondolván, hogy a misének hamarosan vége, és nagy lesz a tömeg.

Csodálkoztam, hogy miért nem jönnek kifelé az emberek. Aztán Tamásék felvilágosítottak, hogy bizony volt botafumeiro! Azt olvastam róla, hogy ezt csak ritka alkalmakkor indítják el. Nem gondoltam arra, hogy bizony az is nagyon ritka alkalom, hogy mi megérkeztünk Santiagoba.

A sásvirág

Ez a botafumeiro az a tömjéntartó, ami majd’ 60 kg (megtöltve 100) és 160 cm magas. Korábban csak ennek köszönhetően lehetett elviselni a zarándokok kellemetlen szagát. Ma ez már inkább csak turisztikai látványosság. Ezt a hatalmas tömjéntartót egy 35 m hosszú kötélen a kereszthajóban ide-oda lengetik, miközben ontja magából a füstöt és a tömjénszagot. Hát, erről lemaradtam. Úgy látszik, a kapkodás még elkísér egy darabig…

Estig a városban maradtunk. Fantasztikus volt a hangulat. Mindenki megérkezett, mindenki ölelkezett. Találkoztam Anette-tel, a japán fiúknak a nyakába ugrottam minden kulturális különbözőséget figyelmen kívül hagyva. Találkoztam a brazil ismerősökkel, a kanadai házaspárral stb…Délután odajött hozzánk egy francia lány, és font nekem gyékényből virágot. A mai napig őrzöm.

A sásvirág készítője

Későn értünk a szállásra Tamással és Andreával, ahol a szobánkban már két nő aludt. Így nem kapcsoltunk villanyt. Azt sem tudtam, mit hova rakjak le, pedig reggel én voltam az egyetlen, aki a sötétben elindult tovább Finisterre felé.

 

Az utolsó rész következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások