„A szabad, boldog és gyümölcsöző életet kizárólag úgy valósíthatod meg, ha feláldozol egy sor hétköznapi, ám túlbecsült dolgot.” – Robert Henri –

A jelek

Szeptember 25-e van! Egy hónapja úton vagyok. Jó úton! Azt hiszem, amiért vállalkoztam erre a különös, hosszú, fáradságos, fájdalmakkal teli, ám csodálatos gyaloglásra és egyben belső utam végigjárására, megtérült. Sok olyan dolog került felszínre eddigi életemből, ami már rég a feledés homályába merült, amiről azt hittem, eltemettem és megoldódott.

Sok minden itt, ezen az úton került a helyére a lelkemben, a szívemben, a tudatomban, azáltal, hogy volt időm nem is annyira rövid életemet újraélni, átgondolni, feldolgozni. Választ kaptam néhány olyan dologra, amit már rég elfeledettnek hittem, de tudat alatt dolgozott bennem.

Nagyon sokat gyalogoltam ezen a napon, végig egyedül. 32,8 km-t tettem meg Casanova-ig. Itt megálltam. Fáradt voltam. Kata valószínűleg továbbment, Tamásék pedig foglaltak előre szállást maguknak, ahol nekem már nem jutott hely. Kicsi a szállás, mindössze egy szoba, amiben most kivételesen egyedül vagyok. Jó így. Mindenem megvan, amire szükségem van. Nyugodt vagyok. Három nap múlva megérkezem Santiagoba.

Terveket szövögetek, gondolkodom a jövőn. Ami biztos az életemben, az a gyermekeim és a húgom gyermekeinek a szeretete. A többi pedig most még nem számít.

2012. június 11. volt. Hétfő. Munkából hazaérve nem találtam a férjemet, aki már korábban elindult. Gondoltam, talán a szomszédban van, és gyanútlanul átmentem őt keresve. Megtaláltam. Olyan pózban voltak az udvaron a szomszédasszonnyal, amilyet én mindig visszautasítottam. Hirtelen levegőt sem kaptam. Sarkon fordultam és hazaszaladtam. Olyan harag, düh és indulat vett rajtam erőt, hogy amikor a férjem kis idő elteltével megjelent az ajtóban, csak annyit tudtam kinyögni, hogy „azonnal mosd meg a szád!” Megtette.

Innentől kezdve elszabadult a pokol. Ami a kezem ügyébe került, összetörtem. Elég sok pohár, tányér, jénai tál lelte halálát, amikor földhöz és falhoz csapkodtam őket. Napokig nem tudtam lehiggadni. Sokat sírtam. Nem tudtam őt meghallgatni, mert éreztem, hogy bármit mondana, az hazugság lenne. Gyötörtem magam, és akkor úgy döntöttem, hogy nem engedem el. Nem teheti tönkre az egész életem munkáját, a gyönyörű családomat azért, mert a szomszédasszony kielégíti a perverz vágyait!

Eszembe jutott a sok lemondás, a sok-sok álmatlan éjszaka a beteg gyerekek lélegzetét figyelve. Hányszor feküdtem a kiságyuk mellett a földön, fogva a kezüket, mérve a lázukat. Hányszor jártam ócska, kitaposott cipőben, hogy nekik jusson újra! Mennyit mostam, vasaltam, főztem a családnak! Nem mehet tönkre minden egyetlen perc alatt! Nem lehet oda 33 évi házasság – részemről teljes bizalommal és hűséggel – egy másik nő miatt! És elkezdtem bizakodni. Ha választania kell, biztosan minket, a családját választja majd… Nem így lett.

Másnap reggel újra útra keltem, de csak 25 km-t tettem meg a következő szállásig, Arzúa-ig. Változatos terepen gyalogoltam. Erdős területeken kapaszkodtam felfelé. Bújócskáztam kicsit a főúttal, majd fölkapaszkodtam a hegygerincre.

Eukaliptuszok

Az erdőkben itt-ott már fellelhetőek voltak az eukaliptuszok. Ezekben az erdőkben mindig feltöltődött az energia-szintem. Jól éreztem magam. Időnként dalra fakadtam, vagy elmondtam egy-egy verset.

Ribadisonál elhagytam Galíciát, és beléptem La Coruna tartományba. Megérkezésem előtt találkoztam újra Katával. Már fél 2-kor a szállásunkon voltunk. Alberge Ultreia volt a neve. 5 óra körül megérkezett Tamás és Andi is. Együtt vacsoráztunk és söröztünk. Mivel itt volt mosó- és szárítógép, összeszedtük a ruháinkat, és közösen kimostuk, szárítottuk őket.

Már mindenkinek bekerült a tudatába, hogy hamarosan vége. Megbeszéltük, hogy Santiago után valamennyien elmegyünk Finisterrébe, a világ végére. Én tudtam, hogy gyalog szeretnék továbbmenni, hiszen az a 100 km már meg sem kottyan. Kata busszal megy tovább, Andi is, csak ő egy napot eltölt Santiagóban. Tamás megbeszélte a barátnőjével, hogy repülőre ül, és ott találkoznak, majd gyalog jönnek együtt.

Már csak 50 km!

Tehát mindenki külön úton, különböző időpontban megérkezik a 0 kilométerkőhöz, hogy még egy-két napot eltöltsünk együtt, és úgy búcsúzzunk el az Úttól, ami mindannyiunk emlékezetébe mélyen belevésődött.

Folytatás következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások