„Iktass napjaid közé néhány napot, azokon érd be a legszűkösebb és legsilányabb étkezéssel, durva és goromba ruhaneművel, hogy kérdezhesd: Hát ettől féltem én?” (Seneca)

Már jó néhány napja nem igazán törődök azzal, mit és mikor eszem, hol és mikor, hogyan fogok lefeküdni és aludni. Már lassan egy hónapja ugyanazokat a ruhákat hordom. Nem hiányzik sem a körömlakk, sem az ékszerek. Minden nap mosok, tiszta a holmim, és nem szenvedek hiányt semmiben. Főleg szeretetben nem. Azokéban, akik körülvesznek, akik velem együtt gyalogolnak, figyelnek rám, és én ugyanolyan törődéssel figyelek rájuk. Megtanultuk tisztelni és elfogadni egymást. Megtanultuk tisztelni a hegyeket, a köveket, és elfogadni a körülményeket. Mindegy, milyen az időjárás, minden nap ad némi okot a jókedvre, a derűlátásra.

Egy 800 éves szelídgesztenyefa

Így volt ez szeptember 23-án reggel is, amikor fél hatkor felkapcsolták a villanyt. Bármennyire szerettem volna még lustálkodni kicsit, nem tudtam. Így fél hétkor elindultam újra a sötétben. Nem terveztem meg, hogy meddig megyek. Addig, amíg nem fáradok el nagyon. Így végül Calvorig gyalogoltam 27,5 km-t. A táj szép volt, már ha láttam valamit belőle – eleinte a sötétség, később a köd miatt. Fél 8-kor még szinte teljesen sötét volt…

Reggelizés közben a város főutcáján

Szóval, a házasságom kezdett zátonyra futni. Nem értettem, miért. Úgy gondoltam, hogy mindent megtettem a családért, ami tőlem tellett. Igyekeztem mindenkinek a kedvében járni. Megtartottuk a születésnapokat, csodás karácsonyaink voltak. Már megtehettük, hogy nyaraltunk együtt a horvát tengerparton. Télen el tudtunk menni síelni, amire mindig nagyon vágytam. Igaz, eleinte nehezen ment, hiszen a 30-35 év, amíg nem volt léc a lábamon, irtó nagy változásokat hozott ebben a sportban is.

Büszke voltam a gyerekeimre, mert mind becsületes, értelmes felnőttekké váltak. Magunkra is büszke voltam, hiszen mind a négy gyermekünk rendelkezett legalább érettségivel, mindegyik beszél valamilyen nyelvet valamilyen szinten. Mind megtanult úszni, síelni. Úgy éreztem, szép, hasznos munkát végeztünk. Valahogy mégsem volt felhőtlen ez a viszonylag jó élet. Valami sántított a házasságomban. Sajnos a megérzéseim mindig elég jók voltak és most sem hagytak cserben…

Virágtartó útjelző

Galícia! Csodálatos Galícia! A Szent Jakab zarándokút menti autonóm körzetek közül talán ez a legtitokzatosabb. Ősi kultúrák hagytak nyomokat itt. Találkoztam néhány kőbe vésett bronzkori misztikus szimbólummal, de a legmaradandóbb emlékeket a kelták hagyták ránk, akik Kr.e. 700-tól a rómaiak megjelenéséig éltek itt. Nekik köszönhető a mai galíciai nyelv is, amely egy kis latin hatás mellett megtartotta sajátosságait. A galleo nagyon lágy, dallamos nyelv, a portugál nyelv belőle fejlődött ki.

Délután megérkeztem a falucskában lévő egyetlen szállásra. Tiszta volt, de nem rendelkezett sem konyhával, sem bolttal. Nem volt Wi-Fi, nem volt mosógép, sem kávé… Semmi. Egyetlen Bár volt, itt tudtam vacsorázni. Méghozzá polipot ettem és sör is volt! De nem vette el a kedvemet semmi, ami hiányzott. Kimostam és kiteregettem a már két napja nedvesen hurcolt ruháimat. A szálláson rajtam kívül egy spanyol házaspár volt.

Reggel fél 7-ig aludtam. Hét órakor elindultam. Kis falvakon jöttem keresztül. Jól éreztem magam. Azért voltak lejtős útszakaszok is, amelyek fákkal szegélyezett gyalogutak voltak.

Kereszt kavicsokkal

Egyszer nagyon megijedtem. Nem tudom, írtam-e már az előző részekben, hogy vadászidény volt Spanyolországban. Gyakran hallottam puskaropogást, lövéseket. Mindig azzal biztattam magam, hogy biztosan tudják a vadászok, hogy merre visz a Camino, és azon a területen nem lövöldöznek. Tévedtem. Egy szűk kis völgybe ereszkedtem éppen, amikor elsüvített a fejem mellett egy töltény. Iszonyatos félelem tört rám. Azonnal hasra vágtam magam és zokogtam. A kishúgom jutott eszembe, akit, mint már írtam, több lövéssel megöltek. Eltartott egy darabig, míg föl mertem tápászkodni, és behúzódtam egy bokorba. Ott vártam, lesz-e még lövés. Aztán jött pár kerékpáros zarándok. Látva, hogy eltűnnek a meredek völgyben, fölbátorodtam, és folytattam az utamat.

Ma átléptem a Santiagótól való 100 km-es távolság-határt. Kicsit elérzékenyültem. Mindjárt vége! Nagyon sajnálom, hiányozni fog ez az egész csoda. Most gondoltam bele először, hogy mi lesz otthon, ha haza érek. Mit fogok csinálni. Mi változott? Változott-e egyáltalán valami?

A bakancs második élete

Szóval, a megérzéseimnél tartottam. Amikor megvettük a telket Kecskemét szélén, volt a hátunk mögött egy kis ház. Ott laktak a szomszédaink a három lányukkal. Nem tudom, miért, de valahogy nem akartam túl közel kerülni hozzájuk. Valami azt súgta, hogy nem lesz jó vége az ismeretségünknek. Elhessegettem a gondolatot, de nem éreztem magam túl jól a társaságukban.

Nem részletezem, hogyan kerültünk „családi” kapcsolatba velük, mindenesetre néhány év eltelt úgy, hogy nagyon jóban voltunk, bár a fenntartásaim nem múltak el. A férj egy napon ennyit mondott nekem: „Katika, ha te tudnád azt, amit én…”, de nem mondott semmi egyebet. Pár nap múlva felakasztotta magát. Meghalt. Nem értettük, hiszen semmi olyan nem történt, ami erre okot adott volna. Legalábbis én nem tudtam róla…

Ahogy bandukoltam, egyszer csak találkoztam Tamásékkal. Ők egy faluval mentek tovább tegnapelőtt. Portomarinig majd’ 30 km-t gyalogoltam. Éreztem is a lábaimban! Találtunk szállást, és találkoztunk egy magyar hölggyel, Katával, aki csatlakozott hozzánk. Vele sétálgattam egyet a városban, majd Tamásékkal együtt ettünk egy jó vacsorát.

Már csak 100 km!

Itt, ezen az útszakaszon már nagyon sok a spanyol turista. Főleg fiatalok. Hangoskodnak, szemetelnek, és nem tisztelik az Utat. Holnap lesz egy hónapja, hogy eljöttem otthonról…

 

Folytatás következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások