„Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan!
Hallgatsz? Megszólít: Nézd, vagyok!
S végül mindenből rád ragyog
ezernyi árnyalatban.” (Rainer Maria Rilke)

Szeptember 21., vasárnap volt. Reggel fél 7-kor keltem. Tamás már nem volt a szálláson. 6.50-kor én is kiléptem az ajtón, és indultam tovább. Kerestem egy kávézót. A kávéhoz kaptam pár krumplicsíkot sütve, amit nem kértem. Erre a fiatal srác becsomagolta nekem, és egy mosoly kíséretében a kezembe nyomta. Jólesett ez a kedvesség, és felvidított a reggeli mosoly. Villafranca del Bierzóig könnyű volt az út. Lankás, kedves tájon, szőlőültetvényeken át haladtam.

Nézz, hallgass, álmodj, mosolyogj, szeress!

Amíg a cég faházában lakott a család, természetesen kerestük a megoldást a lakhatásra. Kecskemét külterületén találtunk egy építkezésre alkalmas területet, viszonylag jó áron. Nagyon jó kőművesbrigádra akadtunk, és el kezdtünk építkezni. 6-8 hónap alatt elkészült a ház annyira, hogy beköltözhetővé vált. Igaz, betonon jártunk, a belső ajtók is hiányoztak, a fürdőszoba sem működött, de végre minden gyereknek volt külön szobája! Mekkora öröm volt ez számukra! Szépen, lassan aztán minden elkészült. Sikerült berendezni is, bár a konyha nem lett kész, amíg ott laktam. Attól még használható volt, tudtam főzni benne.

Nagy udvarunk volt, így aztán gyakran rendeztünk kerti partikat barátokkal, a gyerekek barátaival és a szomszédokkal. A legidősebb fiam nem sokáig lakott velünk, 25 évesen megnősült. Én szerettem, szeretem a menyemet. Jól, szépen élnek a fiammal, semmi kifogásom nem lehet. A férjem viszont nem tudta megszeretni, és ezt ki is nyilvánította. Így ők egyre kevesebbszer jöttek hozzánk. Nekem ez nagyon fájt.

Lassacskán Laci fiam és Gábor is leérettségizett, Dóri középiskolás lett. Őt minden nap vittem az iskolába autóval, és mentem érte, ha végzett. Sajnos tömegközlekedéssel nem lehetett eljutni hozzánk. Ha a kollégista fiaim jöttek haza vonattal, busszal, értük is menni kellett, és vinni őket vissza az állomásra vasárnaponként. Szóval, nem lett könnyebb az életem.

Veszélyes kövek

Villafranca del Bierzót a „Kis Compostela” néven emlegették a középkori zarándokok, mivel a betegek és a gyengék, akik a Cebreiro-hágó miatt nem voltak képesek a zarándoklatot egészen Santiagoig teljesíteni, itt a templom lépcsőin ugyanazt a feloldozást kapták, mint a többiek Szent Jakab sírjánál. Villafranca után három alternatív útvonal közül lehetett választani. Én a középsőt választottam, amelyik nem az autóút mellett halad, de nem is olyan magas hegyekkel tarkított. Viszont egy kedvesen csörgedező folyó, a Rio Valcarce kísérte utamat. Többször megálltam, és csak néztem a vizet.

Hazagondoltam. Hiányoztak már nagyon a gyerekeim. Dórikám már 21 napja tanít, és nem tud beszámolni az élményeiről. Tudom, hogy én is hiányzom nekik. Vega de Valcarce volt a következő falu, ahol megszálltunk. Egy brazil szállásra akadtunk mindjárt a falu elején. Meleg víz nem volt ugyan, de tiszta volt az ágynemű! Hogy tudtunk ennek örülni!

Csodálatos táj

Másnap reggel 6 órakor felkeltem, és Tamásékat hátrahagyva elindultam a sötétben. Szép, de nagyon nehéz útszakasz várt rám. Alto de Poioig mentem, kb. 27 km-t gyalogolva. A lábam reggel teljesen jól volt. Egy újabb tanulsággal lettem gazdagabb: az emberi szervezet minden áron meggyógyítja önmagát. Regenerálódik.

Az O Cebreiro hágóig tartó út nagyon szép és megkapó látványt nyújtott. Sűrű, lombos erdőben tartottam hegynek fölfelé olyan kis falucskákon keresztül, amelyekben állni látszott az idő. És megérkeztem Galíciába! Itt, a hegyekben változékony, hűvös lett az időjárás. Néhol ködbe burkolóztak a hegyek, itt-ott eleredt az eső. Csúszós köveken haladtam fölfelé, de meseszép tájakat láttam.

Galíciába érkeztem!

Az új házat nagyon megszerettem, bár a méreteinél fogva sokkal több dolgom akadt. Minden hétvégém ráment a főzésre, takarításra. Az udvarra ritkán jutottam ki, de élveztem a nagy nappalit, étkezőt, mindent.

Aztán egyszer csak valahogy újra elkezdődtek a veszekedések. A férjem sokszor megbántott. Többször a fejemre olvasta, hogy én csak egy gimnáziumi érettségivel rendelkezem, nem értek semmihez. És ezt egyre gyakrabban a fejemhez vágta, holott a cégben is, otthon is igyekeztem maximálisan helytállni.

Az önbizalmam teljesen odalett. Hiába védekeztem, hogy lehettem volna színésznő, ha nem megyek olyan korán férjhez és nem születnek gyermekeim. Már-már kezdtem igazat adni neki. A szervezetem is elkezdett rosszul reagálni dolgokra. Néha fulladtam, kipirosodott az arcom, kiütések jelentek meg rajtam. Allergiás lettem egy csomó dologra…

Galíciára végig jellemző volt, hogy a falvak, mivel mezőgazdaságból élnek, és állatokat, leginkább szarvasmarhát tartanak, tele voltak tehénürülékkel. Eleinte nagyon zavart, de megszoktam ezt is. Hozzátartozik az Úthoz! Szerencsére, mivel hűvös volt az idő, kevés volt a légy.

Zarándok a ködben

A szállás, ahol aludtam jó, csak nagyon hideg volt. Egész délután az éttermében ücsörögtem a többi vendéggel együtt. Itt befűtöttek a kandallóba, és jó meleg lett. Sok volt az ismeretlen, de volt néhány ismerős arc is. Egy kanadai házaspár, két hölgy Amerikából és egy Finnországból. Egyszer csak megérkezett Tamás és Andrea. Mondták, hogy ők tovább mennek, hívtak, menjek velük. Fáradt voltam, fáztam, maradtam.

Ekkor kaptam Tamástól egy jó tanácsot, amin nagyon elgondolkodtam, és a mai napig gyakran a fülembe cseng: „Kati! Ne kapkodj! Próbálj mindig elgondolkodni a várható következményeken, mielőtt cselekszel!” Akkor nem értettem, miért mondta, de azóta rájöttem, megértettem és megfogadtam. Ők továbbmentek, én maradtam. Hiányoztak!

 

Folytatás következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások