„Valójában milyen filléres dolog is az élet! Lassan egy hónapja egy hátizsákban hurcolom mindenemet. Puritán életet élek, mégsem nélkülözök. Különös, de a lemondás inkább hozzáad az életemhez, mint hogy elvenne belőle.” – Sándor Anikó –

Kereszt a ködben

Az előző részben volt egy kép arról a hatalmas hálóteremről, ahol az éjszakát töltöttük. Az egész Camino alatt nem tapasztalt horkolásnak lettem fültanúja és áldozata. Alig aludtam valamit, pedig nagyon kemény nap elé néztem. Reggel sikerült is elaludni, amit nem bántam, hiszen egyre tovább volt sötét, egyre később kelt fel a Nap, ahogy tartottunk Nyugat felé. Fél hétkor keltünk. Mosakodás, kávé és már „huss”, mentünk is. Együtt indultunk Andreával és Tamással, de ők inkább az autóút mellett gyalogoltak, én pedig a földutakat választottam. Így hamar elváltak útjaink. Nekem különben is volt még feldolgozni való esemény az életemben.

Százhalombattán több munkahelyen is dolgoztam, sőt eleinte bejártam Pestre az Onkológiai Intézetbe. Kilenc hónapot dolgoztam a Módszertani Osztályon titkárnőként. Reggel mindig ötkor keltem, elkészítettem a gyerekeknek a reggelit, Tamásnak az uzsonnát, és 6.10-kor már indult a vonatom. A gyerekeket a férjem vitte óvodába, illetve a legidősebb egyedül járt iskolába.

Később kaptam állást a városban, nem kellett vonatozni. Én nagyon szerettem Százhalombattán élni. Nagyon sok volt a hozzánk hasonló fiatal, és szinte mindenki úgy származott ide az ország különböző részeiből. Sokan voltunk kisgyerekesek, és rendkívül jól meg volt szervezve a munkába járás. Jó iskolák voltak, remek pedagógusokkal. Minden gyermekem megtanult úszni, hiszen kötelező volt az úszásoktatás. Jó volt a közösség, sok lehetőség volt a kikapcsolódásra, és Budapest is közel volt. Bejártuk a fiúkkal a Budai-hegyeket hétvégenként.

Aztán egyszer csak újra babát vártam! A férjem hallani sem akart róla, hogy megszülessen, de addig könyörögtem neki, és a fiúk is nagy örömmel fogadták a hírt, így „megszavaztuk”, hogy világra hozom a negyedik gyermekemet. Kislány lett! Boldog voltam, és azt hiszem, a férjem is büszke volt a családjára.

Akkor kezdtek elromlani a dolgok, amikor a volt férjem kitalálta, hogy adjuk el a lakást és költözzünk el családi házba. Egy éves volt Dórika, amikor sikerült venni egy felújítandó házat Pusztaszabolcson. Én gyesen voltam, ő bejárt Százhalombattára, Tomikám akkor végezte a nyolcadik osztályt, ő is bejárt vonattal minden nap. A kisebbek a falusi iskolába kerültek. Jóval kevesebbet nyújtott az az iskola, mint amit megszoktunk a városban. Én sem éreztem olyan jól magam, mert az egyetlen boltban hol kenyér nem volt, hol tej. A húsbolt hetente kétszer volt nyitva, és ha nem érkeztem időben, már nem kaptam húst. Ráadásul volt egy hatalmas kertünk, amit eleinte beültettünk mindenfélével, de mert ő minden nap későn ért haza, én meg nem tudtam az éppen totyogó gyerekkel állandóan a kertet gondozni, előbb-utóbb benőtte a gaz. Arról nem beszélve, hogy minden nap főztem, hiszen a gyerekek éhesen jöttek haza az iskolából. Elment az idő, kevés jutott a kertápolásra. A házfelújítás is sok időt vett el, és ette a pénzt. Sokat veszekedtünk.

Két évet éltünk Pusztaszabolcson, amikor a bátyám hívta a férjemet, hogy költözzünk Kecskemétre, és dolgozzanak együtt. Ő egy dán hegesztőgépgyárnak lett a magyarországi képviselője, és kellett mellé egy műszaki ember. Hát újra költöztünk. Én boldog voltam, hogy végre újra városban élhetünk. Mindenkinek jobb lesz. A gyerekeknek minden bizonnyal. Hát nem lett jobb.

Szinte észre sem vettem, hogy mennyire emelkedik az út, annyira belemélyedtem a gondolataimba és az emlékekbe. Pedig komoly emelkedőn haladtam Foncebadon felé. Az Irago hegyszoroson keresztül értem el Foncebadont. Szerencsére fizikailag már nagyon jó állapotban voltam a gyaloglástól, így nem jelentett nagyon-nagy megerőltetést felkapaszkodni a hegyre. Viszont ahogy egyre magasabbra értem, ködös lett az idő, majd elkezdett az eső is esni. Hideg volt. 1505 m magasan voltam.

Cruz de Ferro

Foncebadon után pár kilométerre egyszer csak elém tárult Cruz de Ferro. Hevesen vert a szívem, mert tudtam, hogy össze kell szednem a gondolataimat, és itt kell hagynom az otthonról idáig hozott követ, ami a gondjaimtól való megszabadulást jelenti. A Cruz de Ferro (vaskereszt) a Jakab-út mentén a legszerényebb, de talán a legmegkapóbb hely. Egy nagy kőhalmon a magasba mered egy hosszú, vékony nyárfaoszlop, amelyen egy vaskereszt található.

Letettem a gondokat…

Évszázadok óta itt a keresztnél helyezik el a köveket a zarándokok a következő ima kísértében: „Uram! Az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteit elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyikben a jótettek lesznek. Legyen így!”

Nagyon sok zarándoknak jelenti ez a rituálé a lelki terhétől való megszabadulást. Nekem is azt jelentette, bár hívő nem lévén én más szavak kíséretében helyeztem el a kövemet. Szerettem volna egyedül lenni ennél a szertartásnál, de sajnos képtelenség volt. Sokan voltunk. A legtöbben kiabáltak, visítoztak, fényképezkedtek, így nem tudtam teljes mértékig átélni a pillanatot.

A szívkavics velem maradt…

Elővettem a zsebemből a szívkavicsomat is, de nem tudtam otthagyni. Fölnéztem az égre, és egyetlen pillanatig, amíg lefényképeztem a tenyeremen nyugvó szívkavicsot, átderengett a felhőkön a Nap. Ez volt a jel, hogy jól gondolom – lesz jobb helye is annak a kavicsnak.

 

Folytatás következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások