„Csodás érzés volt, hogy nem törődöm a zsákommal. Tudtam, minden, ami benne van, valójában értéktelen. Akár el is veszíthetem, nem azon múlik a boldogságom. Megérintett az igazi szabadság érzése, amikor nincs mit féltenem, mert mindent, ami fontos, azt belül hordozom.” – Sándor Anikó –

Ma reggel, amikor a hátamra vettem a zsákomat, éreztem, hogy könnyedén veszem fel. Rácsodálkoztam, hogy nem fáj a hátam, a vállaim. Megszoktuk egymást a hátizsákkal. Ráidomult a hátamra, és észrevehetetlenné vált. Nagyszerű érzés volt!

Orbigo híres hídja

A lábam viszont annál jobban dagadt. Volt, hogy reggelig sem apadt le a dagadás. Fájt is, most már mindkettő. A Pireneusok lejtői a lábujjaim körmeit is nagyon megviselték, némelyik egészen fekete lett. Gondoltam, hogy ezek majd le fognak pottyanni. Ráadásul egy kis lábgombát is sikerült összeszednem, ami miatt bementem egy gyógyszertárba. Kaptam rá kenőcsöt, ami kissé enyhítette a viszkető fájdalmat.

Szóval a lábaim miatt úgy döntöttem reggel, hogy csak Orbigóig megyek (15 km). Ott van egy szállás, ahol magyarok a hospitalerók. Náluk szállok meg. Nem így történt. Orbigoban kerestem a szállást, de nem tudták megmondani, melyik az. Így tovább indultam Tamásékkal. (Időközben Andrea is utolért bennünket). Az út hossza végül 31,2 km lett. Nagyon szép útszakasz volt, árnyékot adó fákkal és egyéb növényzettel. Igaz, az árnyék egész nap elkísért bennünket. Volt, hogy eleredt az eső is, szükség volt az esőkabátokra.

Tamás, az eső és én

Az első férjemtől valahogy könnyen ment a válás. Természetesen a kisfiam velem maradt, és mivel a leendő második férjem építkezett Abdán, egyszerűen lemondtam a lakásról, amit a volt férjemmel közösen kaptunk volna meg.

Ezen az úton jöttem rá, hogy bizony nagyon-nagy hibát követtem el. Szinte ismeretlenül beleugrottam a második házasságba. Nem lett volna szabad. Nem ismertem azt az embert, akihez hozzákötöttem az életemet. Szinte semmit nem tudtam róla, vakon bíztam benne, miközben az első férjem, Dezső egész életében engem szeretett. Hiába nősült meg újra, éreztem, tudtam, hogy az ő álmaiban még mindig én jelentem a szerelmet. Ha eljött a kisfiunkért, láttam rajta, hogy tudja, nem jó helyen vagyok. Jobban tudta, mint én. És az édesapám is. Féltett, látta rajtam, hogy néha búslakodik a feladott álmaim miatt. 2014 elején, amikor a második válásom zajlott, és már tudtam, hogy elindulok az Úton, az első férjem meghalt. Ott voltam Győrben a temetésén. A felesége mesélte el, hogy sokat emlegetett, őrizte a fényképeimet és az emlékeinket…

Orbigo előtt egy 10-11. században épült hídon gyalogoltunk át. Ez a húszlyukú híd a maga 300 méterével a leghosszabb a Jakab-út mentén. Hospital de Orbigo a 12. században a Johannita-rend lovagjai által alapított zarándokház köré épült.
Astorga előtt egy kellemes, dimbes-dombos táj várt ránk. Astorga egy erődítményszerű, magaslatra épült város. Mindig is fontos állomása volt a zarándokoknak, mivel itt fut össze a Sevillából érkező zarándokúttal a Camino Frances, amin én is gyalogolok. Astorga a spanyol csokoládégyártás központja! Természetesen nem hagytuk ki a kóstolót. Astorga is egy nagyon szép város a Camino mentén. Sétálgattunk, csokizgattunk, söröztünk.

Zarándokok

A bal bokám egyre durvábban dagad és fáj. A jobb lábamon sem bírom már a bakancsot, így a túraszandál van szinte állandó használatban. Néha elkeserít a lábfájásom, de megyek rendületlenül tovább. Nem akarok lemaradni azoktól az emberektől, akiket már ismerősként üdvözölhetek reggelente, vagy elhaladva mellettük az Úton, ők is üdvözölnek, rám mosolyognak. Már hiányoznának. Velük szeretnék megérkezni Santiagoba.

Az érzelmek, a hangulatok, az emberek már kavarognak bennem. Nem tudok mindig arra összpontosítani, amire szeretnék. Mondják, hogy az Út nem azt adja, amit szeretnél, amire vágysz, hanem azt, amire szükséged van! Ez persze majd otthon válik nyilvánvalóvá.

Már szeptember 18. van! A szokásos fél 6-os kelést követően elindulunk Tamással Rabanal del Camino felé. (23,4 km). Szép tájakon gyalogolunk, és próbáljuk kitalálni, vajon melyik hegyen visz holnap az út tovább. Az idő teljesen megváltozott. Felhős, szeles, hűvös lett. Elkél a pulóver gyaloglás közben is. Pont olyan az időjárás, mint a gondolataim.

Nahát!

Szóval, egy olyan házasság kezdődött számomra, amelyik a viharos érzelmeket követően, a szerelem elmúltával egysíkúvá, érzelmileg szegénnyé vált. Ezt akkor persze még nem is éreztem. 1980-ban, majd 1982-ben megszületett László és Gábor nevű fiaim. Amikor közeledett a szülések időpontja, mindig féltem egy kicsit. Nem volt pénzünk orvosra, aki majd segít világra hozni a gyermekeimet, és Lacuskámnál sajnos érezhető is volt, hogy nem törődik velem senki. Ő nagyon nehezen jött a világra, sokat szenvedtem érte.

A férjem szerint nem lehet olyan nagy dolog a szülés, hiszen minden nő szül! Ezen kijelentése után éreztem talán először, hogy nem vagyok olyan nagyon fontos a számára. Elhessegettem a gondolatot, és nagyon boldog édesanya voltam. Igaz, hogy nem állok a világot jelentő deszkákon, de három csodálatos kisfiú édesanyja lehetek. Akkor még kielégített ez a tevékenység. A gyerekek szépen fejlődtek. Sokat foglalkoztam velük. A férjem is tette a dolgát. Pénzt teremtett a családnak. Éltük a klasszikus háromgyerekes családok életét. Néha kapkodtunk, időnként összevesztünk, de hamar kibékültünk. Sok mindenről le kellett mondanunk, de ez akkor természetes volt. A keresetünket föléltük, fizettük a házépítéshez fölvett kölcsönt, félretenni nem nagyon tudtunk.

Amikor a munkahelyünkön nagy átszervezések kezdődtek, úgy döntöttünk, keresünk mást. Eladjuk a lakást és elköltözünk. Ő mindig szeretett volna kutatásokkal foglalkozni. Kapóra jött egy hirdetés, mi szerint kutató-fejlesztő mérnököt keresnek a százhalombattai Szénhidrogénipari Kutató-Fejlesztő Intézetbe. Jelentkezett, elfogadták a pályázatát, hát oda költöztünk. Más élet, más világ, más emberek, de fiatalok voltunk és bátrak!

Rabanal del Camino – Zarándokszállás

Megérkeztünk Rabanal del Caminoba. A zarándokszálláson nem volt meleg víz. Hidegben zuhanyoztunk és mostunk. A lábaim kicsit javultak az előző estéhez képest. Próbáltam pihentetni őket, hiszen tudtam, hogy másnap nagyon kemény nap vár ránk. Elérjük a Camino legmagasabb hegyét, és megérkezünk Cruz de Ferrohoz, ahol lerakjuk az otthonról hozott kövekkel együtt a gondjainkat is…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások