„A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni. Mert a világ a bátraké, és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.” (Charlie Chaplin)

A következő napon (szeptember 15-én) 20,4 km-t gyalogoltam többnyire aszfaltúton és „zarándok autópályán”. Mansilla de las Mulas után az Esla folyón haladtam át, ami igen üdítő látványt nyújtott.

Az Esla folyó Mansilla de las Mulasban

Közeledtem León felé. Santiago előtt ez az utolsó nagyváros. Kr. e. 68-ban római katonák alapították védelmi céllal. A 3. századra az Ibériai-félsziget északnyugati részének politikai és katonai központja lett. A város neve a latin „legio” szóból ered, ami véletlenül megegyezik az oroszlán szóval is.

Túl sok inspiráció nem volt az életem további szakaszának átgondolására, mert a leoni agglomeráció nagyon éreztette a hatását. Noha az út jól volt jelezve, figyelni kellett a forgalomra, ami a város közeledtével egyre nőtt.

A szíved kövesd!

A győri és a színházi életem átgondolása csak nagy vonalakban történt meg. Amikor Dezső leszerelt a katonaságtól, visszakerült Győrbe. Igaz, még katona volt, amikor egy alkalommal meglátogatott. Sokat sétáltunk a városban, és egyszer csak a nagybátyja hétvégi házában találtuk magunkat. Miután a nagybácsi magunkra hagyott bennünket, megtörtént az a dolog, amire minden lány nagyon készül, és romantikus álmaimban én is vágytam rá. Sajnos egyáltalán nem úgy történt, ahogyan elképzeltem, és ez bizony rányomta a bélyegét az elkövetkezendő közös évekre. Húsz éves voltam. Álmodozó, érzékeny és naiv.

A színházban viszont egyre szebb és nagyobb feladatokat kaptam. Élveztem minden pillanatát. Az igazgató és a rendezők rám bíztak olyan dolgokat is, amik a kulisszák mögött történnek, így kipróbálhattam magam segédrendezőként, ügyelőként, volt, amikor súgó kellett, vagy világosító… Mindent elvállaltam. Így a fizetésem szépen emelkedett. Igaz, ennek az volt az ára, hogy reggeltől estig bent éltem a színházban.

Az albérletem is lecserélődött egy színészházi garzonlakásra, amit egy kolléganőmmel ketten osztottunk meg. Ez lényegesen kevesebbe került, mint az albérlet, ám igen messze volt a színháztól. Viszont volt benne fürdőszoba és egy pici konyha! Micsoda luxus!

Amikor Dezső visszaérkezett, újra nagyot változott az életem. A mindennapjaim részévé vált, sokat voltunk együtt, és csodálkozva fedeztünk föl egymásban eddig ismeretlen dolgokat. Egy év után, amikor újra nem sikerült bejutnom a főiskolára, összeházasodtunk, és közös albérletbe költöztünk. Édesapám valahogy megérezte, hogy nem vagyunk teljesen egymáshoz illők, de ezt csak finoman jelezte nekem. Akkor még nem tudtam, hogy igaza lesz, hiszen szerettük egymást. Nagyon hamar jött a babánk. Én örültem, a férjem aggódott. Mi lesz velünk? Hogyan lesz lakásunk? Én valahogy könnyebben vettem ezeket a dolgokat, hiszen megszoktam, hogy hol itt lakom, hol máshol. Volt munkánk, volt tető a fejünk fölött, ki is tudtuk fizetni – hát mi baj lehet?

1977. február 27-én megszületett a kisfiunk, Tamás. Mérhetetlenül boldog voltam annak ellenére, hogy egyedül kellett bemennem a kórházba, mert a férjem éjszakai műszakban dolgozott, és nem is sejtette, hogy én közben kínlódok az elsőszülött gyermekemmel, aki szép nagy baba lett.

Valahogy én gyakorlatiasabb voltam, mint a férjem, kértem a színházat, hogy segítsenek lakáshoz jutni. Segítettek. Amikor egy éves lett a kicsi fiunk, szerettem volna visszamenni a színházhoz. Ekkor ért életem egyik legnagyobb csalódása. A férjem, aki három műszakban dolgozott, nem volt hajlandó vállalni az egy műszakos munkarendet, hogy esténként ő legyen a gyerekkel, én pedig nyugodtan dolgozzak a színháznál. Kijelentette, hogy a több pénz érdekében marad három műszakban. Hiába mondtam, hogy megkeresem azt a pénzt, ami neki kiesik, makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez. Nem tudtam visszamenni az imádott színházamba, bármennyire könyörögtem neki. Ettől kezdve a kapcsolatunk hideggé és érzelemmentessé vált, legalábbis a részemről. Soha nem tudtam neki megbocsátani.

Elhelyezkedtem egy civil munkahelyen. A győri Gelka alkalmazottja lettem, ahol megismerkedtem egy éppen odacseppent fiatal mérnökkel, aki elég célratörően elkezdett udvarolni nekem. Közben megérkezett a lakáskiutalás, de mert pár hónap elteltével úgy döntöttünk Lacival, a kollégámmal, hogy összekötjük az életünket, a lakást a volt férjem vette át. Én soha nem láttam.

Megérkeztem Leónba

Megérkeztem Leónba, ebbe a hatalmas, csodálatos, műemlékekkel gazdagon megáldott városba. A bencés kolostorban kaptam szállást. Később Tamás is, de itt végre külön teremben voltak a nők és a férfiak.

Sokat sétáltunk a városban, gyönyörködtünk az épületekben. Végre voltak üzletek és kirakatok! Egészen elszoktunk az ilyesmitől. Vettem is magamnak egy pár ezüst fülbevalót, ami a Camino egyik szimbólumát, a fésűskagylót ábrázolja. Azóta is nagyon nagy becsben tartom.

                           

                 Hospitalero apáca                                                                             A leóni katedrális előtt

A leoni katedrális a 13-14. század között épült, a spanyol hon legkiemelkedőbb és stílusokban a leggazdagabb, kora gótikus építészeti remekműve. Spanyolországban egyedülállónak számít a 13. és 20. század között készült festett üvegdíszítés, amelynek összterülete 1900 m2 körül van. Lenyűgöző látvány! És amit eddig sehol nem láttam: az állapotos Szűz Mária szobor a szentélyátjáró egyik kápolnájában. Kedves szobrok, szoborcsoportok és egy Gaudi-ház teszik emlékezetessé a leoni tartózkodást.

Itt, Leónban találkoztam két magyar zarándoknővel, Enikővel és Zitával. Mindketten pár napos pihenésre lettek ítélve, mert nagyon fájt a lábuk. Csonthártya-gyulladást kaptak, és bizony ezzel nagyon nehéz lett volna tovább gyalogolniuk. Szereztem nekik jeget a konyháról, azzal próbálták hűteni, enyhíteni a fájdalmukat. A városban több lesántult zarándokkal is találkoztunk. Sajnos, az én bal bokám is fájt, dagadt volt, de engem nem akadályozott a továbbhaladásban.

Gaudi-ház

Este apácák tartottak zarándok-misét. Szép volt és megható, bár spanyol nyelven szólt. A kolostorban kaptunk vacsorát is. Itt találkoztunk egy magyar sráccal, Szabó Sanyival, akivel későbbi alkalmakkor még összefutottunk néhányszor.

Másnap reggel továbbindultunk Villadangos del Paramo felé. Nagyon nehezen találtunk rá a jelzett útra, mert a reggeli félhomályban alig lehetett észrevenni a járdára festett halvány kagylókat. Ez az útszakasz (kb. 21 km) volt az egyike azoknak a ritka szakaszoknak, amikor együtt gyalogoltunk Tamással. Mivel fájt a lábam, nem tudtam gyorsan haladni és a rövidebb, ám sokkal sivárabb autópálya mellett haladó utat választottuk.

                                         

                  A kismama Mária                                                                                              A katedrális belülről

Előző este Andrea is előkerült. Ő nem a zarándokszálláson aludt, így egymástól függetlenül mentünk másnap, de ugyanott szálltunk meg. Tomival elmentünk bevásárolni, és vacsorára lecsót főztünk. Nagyon finom volt!

Ezen a szálláson találkoztunk néhány régi ismerőssel, többek között a japán srácokkal, akik közül az egyiknek szintén fájt a lába. Neki adtam az egyik kenőcsömet, hiszen nekem úgysem használt. Hátha neki jó lesz. Nagyon hálás volt érte.

                                        

                        Már csak 306 km!                                                       Egy újabb hálóterem Villadangos del Paramoban

Esett az eső – az út során először – , így reggel a hátizsákomra feltűzögetett ruháimmal indultam útnak.

 

Folytatás következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások