„Ez az egy élet adatott neked. Keresd, hogyan nőhetnél tovább! Sose veszítsd el a bátorságodat, miközben utadon jársz! Gyengeséged váltsd erőre, törött cserepeiből alkosd újra életed! Sose a múlt alapján mérd a jövőt, hagyd, hogy emlékké legyen, s rád ragyog a jövő ígérete!” (Eric Knight)

A semmi közepén…

A következő napok elég egyhangúan teltek. Sík terepen gyalogoltunk, látnivaló sem volt túl sok. Talán némi felüdülést találtunk az utunkat át-átszelő patakocskában, folyóban. Hermanillos de la Calzadáig 27 km volt az út. Nagyon elfáradtam.

Útközben az életem színtere áthelyeződött Győrbe. Jászárokszálláson leérettségiztem, és felvételiztem a Színház-és Filmművészeti Főiskola Színész Szakára. Nem vettek fel, így a falu művelődési házában kezdtem dolgozni mint népművelési előadó és gazdasági vezető. Érdekes munka volt. Szerettem. Ám nem ez volt az álmom! Egy éven keresztül készültem az újabb felvételire. Pontosan már nem emlékszem, mennyi verset, monológot kellett megtanulnom, de nem egyet-kettőt, az biztos. Elkezdtem énekelni tanulni, és készítettem koreográfiákat különböző zenékre.

Közben a két srác bevonult katonának. Dezső, a győri fiú Nagykanizsára került, az osztálytársam pedig Ceglédre. Leveleztünk. Dezsővel sokáig nem találkoztunk, hiszen ismét nagyon messze volt. A másik fiút (nevezzük Zoltánnak) gyakrabban láthattam, hiszen ő főiskolai előfelvételis volt, rövidebb ideig is kellett katonának lennie, és talán gyakrabban hazaengedték. Mindig nagy öröm volt számomra, ha megérkezett. Ez a boldogság aztán kitartott egészen a következő őszig, amikor ő Pestre került főiskolára, engem pedig ismét nem vettek föl a Színművészetire.

Ekkor jött az ötlet, hogy egy vidéki város színházában kellene munkát találnom. Írtam mindegyik vidéki színháznak levelet. Válasz egyedül Győrből érkezett. Ott meghallgattak, táncoltattak, énekeltem is, és pár nap múlva kezemben volt a szerződés. A Kisfaludy Színház legboldogabb segédszínésze lettem!

Egy kicsi faluba érkeztünk, önkormányzati szállást találtunk. Nem volt konkrét ára az ágynak, egy doboz volt kirakva, rajta a Donativo (adomány) felirat. Négyágyas (két kétemeletes ágy) fakkokra volt osztva a hálórész (fölső ágy jutott), az ágynemű meglehetősen koszos volt, de a társaság kellemes. Ausztrálok, dánok, angolok, kanadaiak, amerikaiak, egy orosz bicajos srác és mi ketten, magyarok alkottuk az aznapi társaságot. Kerestünk boltot, hogy a másnapi betevőnk meglegyen. Ezen az éjszakán három fiúval aludtam egy fakkban.

Már túl voltunk az út felén, és én még mindig nem éreztem, hogy edzettebb lennék, hogy könnyebb lenne a gyaloglás. Igaz, néha olyan lélektelen, elhagyatott helyeken jártunk, és sokszor éreztem azt, hogy nem ezért jöttem el erre az útra. Felemelőbbnek gondoltam, magasztosabb cselekedetnek, mert akkor még nem tudtam, hogy az út hatásai, a gondolatok, amik ott keletkeztek, a tapasztalatok majd itthon ülepszenek le, és akkor fogom megtudni, mennyit is ért a gyaloglásom.

Téglakápolna a pusztában

A következő napon hat órakor indultam el. Tamás már nem volt a szálláshelyen. Mansilla de las Mulas 24,7 km távolságra volt. Tájképileg ez a kevéssé frekventált és ritkán használatos útvonal nagyon különleges élményt nyújtott eleinte. Nagyon hasonlított az afrikai szavannákhoz. Alig látszódott a távolban emelkedő hegyvonulat. Nem találkoztam egyetlen aszfaltúttal sem, egyetlen városon, falun vagy tanyaudvaron sem mentem keresztül, és nem láttam egyetlen házat sem, de még egy fa sem volt a látóhatáron belül. Itt szinte civilizációtól mentes helyeken jártam, és nagyon egyedül voltam. Egy bizonyos pont után már abban sem bíztam, hogy fogok még az életben egyetlen települést is látni. Az elején még egész jól mentem, csak később, úgy 18-19 km után fáradtam el. De akkor teljesen kidőltem. Fájtak a lábaim is. Kellett ez nekem? Leültem az út szélére és sírtam…

Tizenkilenc évesen búcsúztam el édesapámtól és kicsi húgomtól. Minden holmimat egy nagy bőröndbe csomagoltam, és feladtam postán a nagybátyámék címére. Még két nagy táskát telepakolva végigpásztáztam a szememmel a lakást, elbúcsúztam a falutól, ahol annyi jót kaptam, ahol nagyon boldog életem volt, és elindultam az ismeretlen felé.

Győr csodálatos város! Eleinte a nagybátyáméknál lakhattam, de talán egy hónap elteltével találtak nekem albérletet. Nem volt messze a színháztól. Egyetlen szobám volt, ahová a házi néni minden este bekészített egy lavór vizet, amiben megmosakodhattam. Mosásra sem kaptam sokkal többet. A szobám elég barátságtalan volt, de vígasztalt a tudat, hogy végre azt csinálhatom, amire mindig vágytam. A fizetésem 1.300 forintról indult, amiből 500 forintot fizettem az albérletért.

Ennek ellenére nagyon boldog voltam. A színházban jól éreztem magam. Lassacskán beilleszkedtem, és ugráltam örömömben, amikor megkaptam az első szerepemet. Egy szavam sem volt az Egy szerelem három éjszakája c. darabban, de az, hogy én a nagyszínpadon lehetek minden este kétszer (a darab elején és végén), már az valami hatalmas boldogsággal töltött el. Hát, így indult a győri életem. Kemény volt, de boldog!

Felkászálódtam, és a bakancsomat szandálra cserélve folytattam az utamat. Előző este, a szálláson lévőkkel való beszélgetés alkalmával megismerkedtem egy fiatal sráccal, aki Angliából érkezett, és mint kiderült, katolikus pap. Már akkor nagyon szimpatikus volt. Mivel igen lassan haladtam, mondhatni vánszorogtam, egyszer csak utolért. Éppen a botjaimra támaszkodva ácsorogtam, mikor találkoztunk. Azonnal megkérdezte, hogy jól vagyok-e, tud-e segíteni. Van-e valamire szükségem? Mutatta a kis batyuját, hogy van még vize, de ennivalót is tud adni, ha kérek. Nagyon helyes, aranyos volt.

A Camino virágai

Őt is a csodák közé soroltam, mert akkor érkezett, amikor már teljesen elhagyott az erőm, amikor már csak vánszorogni bírtam. A biztatásától, hogy már nincs sok hátra, erőre kaptam, és végül megérkeztem a szállásra. Az első ember, akit megláttam, ő volt. Mosolygott és láthatóan örült, hogy ott vagyok épségben. A történethez még hozzátartozik, hogy egy alsó ágy jutott neki, de amikor érkezett egy hölgy, átadta, és egy felső ágyra költözött. Na, ezt nevezem tisztességnek, udvariasságnak, de bárminek is nevezzük, azt hiszem, leginkább az emberség a megfelelő kifejezés rá…

 

Folytatás következik….

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

 

Hozzászólások