„Egy tettet nem lehet megmagyarázni sem egy okkal, sem többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember a teljes életével.” – Kosztolányi Dezső –

Jól aludtam az állomáson. Másnap reggel a szokásos időben keltem. Föl tudtam venni a bakancsomat, tehát a „műtét” sikeres volt. Tamás még aludt, amikor elindultam.

Több helyen találkoztam bárányokkal

A tervezett út hossza most alig több mint 20 km. Csak amíg idáig leginkább természetes gyalogösvényen, kavicsos, köves, vagy földúton haladtunk, itt léptünk először arra a modern útra, amit „zarándok autópálya” névvel is illetnek. Ezek a lélektelen gyalogutak megviselik az ember lábát és az idegeit is, hiszen főutak mellé építették. Az autók zaja és a kipufogók bűze nem tesz kimondottan jót az egészségnek. Nem lehet elmélyedni a gondolatokban sem, hiszen lépten-nyomon megzavarják az embert a csupa jóindulatú autósok, akik integetnek, kiabálnak, jó utat kívánnak.

Alternatív útvonalként jelölt ugyan a térkép egy gyalogösvényt egy patak partján, de féltem, hogy nincs jól jelezve az az út, és eltévedek rajta. Így inkább végiggyalogoltam az autóút mellett. Nagyon elfáradtam, idegileg kimerültem, mire Carrión de los Condesbe értem. Délben már ott voltam. A városka nagyon szép volt. Egy régi kolostorban volt a szállásunk. Tominak is foglaltam ágyat. A lábaim fájtak, különösen a vízhólyagok. Mire végeztem a mosással és a zuhanyozással, megérkezett Tamás is. Sétáltunk egyet a városban. Találtunk egy SPAR áruházat. Vettünk másnapra ennivalót, mert olvastuk, hogy másnap az első 17 km-en nem lesz semmilyen lehetőség evésre.

A lélekölő “zarándok autópálya”

Reggel megtöltöttem a vizes flakonomat, és 5 órakor nekivágtam a következő 27 km-es útnak. Kellemes volt az idő, a gondolataimat megpróbáltam az ifjúkoromra terelni. Nem sok dolog volt, ami elvitte volna más irányba a figyelmemet. Sík terepen gyalogoltam, a táj az Alföldre hasonlított. Jobbról a távolban a Kantábriai-hegység hegyvonulatai kísérték az utamat.

Az a három év, amit Jászárokszálláson tölthettem, életem legszebb három évének bizonyult. Az egyszobás albérletből hamarosan egy másikba költöztünk, ami már egy komplett családi házat jelentett. Egyetlen szobát tudtunk viszonylag barátságossá varázsolni, a többi helyiségben nem volt fűtési lehetőség, így télen meglehetősen hideg, rideg volt. A konyha sem volt berendezve, így maradt a menza. Nem egészen egy évig éltünk ott, majd édesapám kapott lakást a hűtőgépgyártól, ahol dolgozott. Ez egy második emeleti összkomfortos lakás volt, ahol végre lett külön szobám. Volt fürdőszoba és konyha, és apukám vett mosógépet és centrifugát is.

Az iskolaév végén hazahoztuk a húgomat, Marikát is. Nem is gondoltam, hogy mekkora felelősség szakadt a nyakamba. Szeptemberben eleinte én kísértem iskolába, majd rohantam a gimnáziumba. Délután otthon várt rám a háztartás minden nyűgével, bajával. Szerencsére Marikával nem kellett foglalkozni, hiszen mint mindig, itt is kitűnő tanuló volt. A ruháit viszont én tartottam rendben, reggelente készítettem neki uzsonnát. A bátyám leérettségizett, és Németországba került. Akkoriban ugyanis volt lehetőség arra, hogy magyar fiatalok kint dolgozzanak három évig különböző gyárakban, vállalatoknál. Ritkán jött haza, de ha jött, sosem üres kézzel érkezett. Ő vette pl. a függönyöket az ablakainkra. Mindig örültem, ha hazalátogatott, és minden alkalommal megsirattam, ha vissza kellett mennie.

És ha hűen akarom megírni és átélni az életemet, nem hagyhatok ki belőle egy újabb nagy szerelmet: egyik osztálytársamat. Valahogy a negyedik év elején fedeztük föl egymást egy diáktalálkozón, ahol pár napot eltöltöttünk néhányan az évfolyamról Eger környékén. Igaz, hogy én leveleztem a jáki sráccal, aki szintén leérettségizett és Győrben kezdett el dolgozni, de ez a fiú más volt. Helyes, halk szavú, de jó humorú és nagyon szeretett. Nem tudtam nem viszontszeretni.

Tudtak egymásról, és biztosan nem örültek, hogy ketten vannak az életemben, de nem tudtam választani. Az osztálytársammal minden nap találkoztam, a másikkal pedig továbbra is leveleztem. Egy alkalommal, amikor mozi után hazakísért, édesapám meglátta, hogy csókolózunk a házunk bejárata előtt, és amikor beléptem a lakásba, két akkora pofonnal fogadott, hogy azt hittem, ottmaradok. 18 éves voltam ekkor! Érettségi előtt álltam! Azt hiszem, ez volt az első alkalom, amikor gyűlöltem, hogy nincs édesanyám, és nagyon haragudtam az apukámra.

A tanulmányi eredményeim egyre jobbak lettek. Természetesen kedvenc tantárgyam továbbra is a magyar volt, és szinte hihetetlen, de a másik nagy kedvencem a matematika lett. Egy fantasztikus matektanár tanította, és minden új anyagot addig magyarázott, csűrt-csavart, amíg mindenki meg nem értette. Humorosan, vidáman tette ezt, és szinte éreztem, hogy nekem mondja. Persze édesapám is sokat segített. A kettejük magyarázatából aztán megértettem a matematika lényegét, logikáját. Innentől kezdve imádtam. Ugye, hogy mi minden múlik egy-egy tanáron? Természetesen az ő emlékük előtt is fejet hajtva helyeztem el kisebb kavicsokat egy oszlopon.

Mire az érettségire került a sor, mindenből felzárkóztam, sőt a bizonyítványom hasonlóan jó lett, mint az általános iskolában volt. A versmondó versenyek állandó résztvevője voltam itt is. Többnyire meg is nyertem őket a megyében. Egy dolog maradt el az életemből, amit sajnáltam: a síelés. Nem maradt rá lehetőségem, időm, és messze volt Gyöngyös…

Erre tarts!

Az utam egyes szakaszain találkoztam a Spanyolországot Astorgán át Franciaországgal összekötő Via Trajana néven ismert ókori római macskaköves úttal. Érdekes érzés volt ezeken az ősi gyalogutakon járni. A következő szállásunk Terradillos de los Templarios-ban volt. A városka korábban a templomos lovagoké volt. A rend hivatalos neve a „Krisztus szegény lovagjainak rendje” pápai törvényekkel és privilégiumokkal felvértezve a középkor legjelentősebb lovagrendje volt. A templomosok sokat tettek a Jakab-úton zarándoklók biztonságáért.

Amikor Tamás megérkezett, mutatta a karját. Tele volt csípésekkel. Mégpedig ágyi poloska csípte meg. Sajnos a nem megfelelően takarított, szellőztetett ágyakban megbújnak ezek a sok kellemetlenséget okozó vérszívók, és ha valaki ezekben az ágyakban tölti az éjszakát, bizony nem kímélik. Így aztán Tamás minden ruháját ki kellett mosni viszonylag magas hőfokon, és berakatták vele egy nagy fekete nylon zsákba, melynek bekötötték a száját és kint kellett hagyni a napon. A jól átforrósodott, levegőtlen zsákban aztán elvileg elpusztulnak ezek az élősködők. A manőver sikerrel járt, de Tamás még sokáig panaszkodott, hogy viszket és fáj egyszerre a csípések nyoma.

Egy jó öreg zarándokkal…

Itt, ezen a szálláson találkoztunk egy idősebb magyar házaspárral. Jó volt velük beszélgetni. Eszter, a feleség nem nagyon tudott gyalogolni a vízhólyagjai miatt. Lám, lám! Nem csak én küzdöttem ilyen gondokkal!

 

 

Folytatás következik….

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások