„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.” – Mikszáth Kálmán –

Szeptember 10. Itt még mindig nagyon meleg van. Annak ellenére, hogy naponta írunk egymásnak a facebookon a gyerekeimmel, nagyon hiányoznak. Amióta mind a négyen a világon vannak, még soha nem fordult elő, hogy ilyen sokáig ne lássam egyiket sem. Jó érzés volt tudni, hogy várják a bejelentkezéseimet, hogy drukkolnak nekem. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mit jelentenek, hogy mennyire fontosak, és hogy nagyon szereti őket.

A napfelkelte csodája

Ezen a napon Frómista volt a cél. Még előző este megbeszéltük Tamással, melyik szálláson fogunk aludni. Egy jól hangzó nevet választottunk a túrakalauzból, az Albergue Espiritu Santo-t. Egyházi szállásnak tűnt a neve alapján. A többieket valahol elvesztettük. Andival még találkoztunk az út során, de sem Anettével, sem Artemioval nem futottunk többé össze. Valószínűleg ők előttünk gyalogoltak egy-két nappal.

Ez a szakasz kicsivel volt több 25 km-nél. Castrojerizt elhagyva egy nagyon fárasztó útszakasz indult hegyre föl. Amikor azonban felértem a 900 m magasan elterülő fennsíkra, csodálatos látványban volt részem. Egy gyönyörű völgy adott erőt az utam folytatásához. Ekkorra már megtanultam, amit az életben sem árt tudni, hogy az emelkedőt előbb-utóbb lejtő váltja fel. És a Napfelkelte most is csodálatos volt! Annyira szerettem a reggeleket! A friss illatot, a csillagokkal ragyogó égboltot, majd a felkelő Napot… Ezt a természet által bemutatott előadást imádtam végignézni minden reggel.

Útjelző kavicsokkal

Az életem újra átélésében a szüleim válása következett. Édesapám ugyan nem nagyon hagyott bennünket, hogy részesei legyünk, de azért éreztük, tudtuk, főleg mi nagyobbak, hogy baj van. Mindkettőjükért izgultunk, hiszen egy gyerek sem tud magától választani a szülei közül. Nem mi döntöttük el, hogy kivel élünk tovább, hanem a szülők és a bíróság. Édesapa harcolt értünk. Neki ítéltek mindhármunkat. Anyukámat akkor láttam utoljára, amikor kórházban voltam a vakbél-műtétem miatt. Egyszer meglátogatott. Azon a nyáron, amikor elváltak, minden olyan zavaros volt. Az iskolámból kivett apukám. Amikor ezt a matektanárnőm megtudta, megadta a kettest. Elárulta, hogy csak azért tette ezt, mert elmegyek az iskolából.

A nyárból egy hónapot Győrben töltöttem a nagybátyáméknál. Fiatal házasok voltak, albérletben laktak. Mindketten friss diplomás középiskolai tanárok voltak. Hogy ne unatkozzam, a nagybátyám, Csaba elintézte, hogy dolgozhassak abban a kollégiumban, ahol ő felügyelő tanár volt. A kollégiumban a fiúk a nyári gyakorlatuknak az utolsó két hetét töltötték még Győrben. Szorgalmasan takarítottam, ágyneműket vasaltam, szőnyegeket mostam és segítettem a konyhán. Észre sem vettem, hogy az egyik srác figyel. Csak amikor elébem állt, hogy nem lenne-e kedvem vele elmenni sétálni délután, megmutatná a város nevezetességeit, mondtam, hogy részemről rendben van, de kérjen el a nagybátyámtól, aki egyébként kémiát tanított neki. Elkért.

Egy roppant szimpatikus, helyes, intelligens fiúval ismerkedhettem így meg, akinek a szülei Jákon éltek. Sajnos, egy héttel a megismerkedésünk után haza kellett utaznia. Ő volt az a fiú, akivel az első igazi, szép szerelmet átélhettük, és aki később a férjem lett. Ám ezt megelőzte négy hosszú év levelezés, amikor csak évente egyszer találkozhattunk. Akkor még óriásinak tűnt a távolság Győr, illetve Ják és későbbi falum, Jászárokszállás között. Nagyon kitartóan ostromolt, naponta jöttek-mentek a levelek. Csodálatos időszaka volt ez az életemnek.

Vámosgyörkről Jászárokszállásra költöztünk. Édesapám, aki gépészmérnök volt, ott kapott munkát, és én odakerültem gimnáziumba. Mintha mesébe csöppentem volna. A hatalmas gyöngyösi gimi után egy kicsi, családias, gyerekcentrikus iskolába kerültem. Eleinte féltem, hogy a rossz jegyeim miatt kiközösítenek, de nem így történt. Nagyon-nagyon sokat köszönhettem a tanáraimnak, akik felzárkóztattak, szerettek és törődtek velem. De nem csak a tanárok! Az egész faluból valahogy áradt a szeretet. Először egy családhoz kerültünk albérletbe. Egy szobánk volt. Ott éltünk, ott kezdtem el háztartást vezetni, egyáltalán megtanulni, mi mindent kell egy nőnek otthon elvégeznie, hiszen ez a feladat rám várt.

Sosem felejtem el, amikor először mostam ágyneműt. Reggel lehúztam és beáztattam. Mosógépünk, centrifugánk nem volt, így hazaérve az iskolából kézzel álltam neki mosni. Azaz csak álltam volna, mert a házi nénink, Amuka néni kimosott helyettem. Ott lengedeztek a kiteregetett ruháink az udvaron a friss szélben. Ha hétvégén nem tudtunk Dunaharasztiba elmenni apukámmal, akkor szombaton mindig az ő vendégeik voltunk ebédre. Nem tudok elég hálás lenni nekik mindezért. Természetesen az ő emlékükre is tettem kavicsot az út mellett található útjelző oszlopokra.

Canal de Castilla

Frómistába beérve, áthaladva a Canal de Castillán – ez egy 1753 és 1859 között épített, több zsilippel ellátott csatorna – egy egész modern város tárult elém. Kicsit meglepődve kerestem a szállást, mert egy lerobbant, poros városrészen áthaladva találtam rá a – vasútállomásra. Nem akartam elhinni, hogy itt zarándokszállás van. Volt! Nem sokkal később megérkezett Tamás is. Ő is csodálkozott. Aztán hatalmasakat nevettünk azon, hogy egy állomáson alszunk. Bementünk a városba, mert a sörözést nem lehetett kihagyni. Sok látnivaló nem volt, a templomok mind zárva voltak, így valóban csak egy-egy sört ittunk és kerestünk egy boltot, ahol vásároltunk egy-két dolgot. Az állomás-szállóra visszaérkezve megnyugodva vettük tudomásul, hogy mások is lesznek rajtunk kívül. Már volt egy olasz házaspár, egy nő Ausztráliából és egy férfi, valahonnan a nagyvilágból.

Ezen a helyen vettem a bátorságot, és megműtöttem a sarkaimat. Akkora dudorok nőttek a vízhólyagjaimból, hogy egyszerűen alig tudtam elviselni már a túraszandálomat is a lábamon. Fölvágtam őket és körbenyírtam a kisollómmal. Elszörnyedtem, amikor éreztem a belőlük áradó szagot, és megláttam a levágott bőr alatt keletkezett újabb vízhólyagot. Azokat nem mertem bántani, mert igen fájtak. Éjszakára szabadon hagytam őket, remélve, hogy reggel föl tudom venni a szandált a lábamra.

Szállás a pályaudvaron

A vacsorám nagyon finom leves volt és isteni hal. 9 órakor már aludt mindenki. Boldogan gondoltam arra, hogy korán reggel újra láthatom a természet csodáját, a napfelkeltét.

 

Folytatás következik…

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

 

Hozzászólások