El Camino, Burgos – A mai írásomat annak az embernek az emlékére ajánlom, aki megkapta tőlem a szívkavicsot, és aki ma hajnalban elindult egy másik világba vezető úton. Vigyázzanak rá az angyalok!

Bátorság. Indulj! Meg ne torpanj!
Ne kérdezd, hogy a célod hol van.
Köss könnyű kendőt, köss sarut.
Ki tudja, meddig visz az út.
– Szabó T. Anna –

Reggel 6 órakor elindultunk. Nagyon fáradt voltam az éjszakai alig-alvástól, de menni kellett tovább. Van egy olyan szabály a Caminón, hogy két éjszakát nem tölthetsz el ugyanazon a szálláson. Még ha beteg vagy, akkor is tovább kell menned, legalább egy másik szállásig. Persze, nem is akartunk maradni, csak hát kicsit nehezebben indult a nap, mint máskor.

Irányjelző tobozokból

Ma a 29 km-re lévő Agésig jutottunk el. Megpróbáltam a csapattal lépést tartani, de nem sikerült. Tamás már az elején lemaradt, a többiek viszont nagyon siettek. Nekem furcsa volt, hogy szinte semmit nem néztek meg, nem gyönyörködtek a napfelkeltékben, az út menti virágokban, vagy az építészet remekműveiben. Megfájdult a bal külső bokám is. Nem értettem, miért, de később rájöttem, hogy a túraszandál nem tartja jól a bokámat, sőt semennyire sem tartja. Bandukoltam, és közben a kora-ifjúságom járt az eszemben.

13 éves koromban figyeltem föl először a másik nemre. Addig észre sem vettem, hogy léteznek. Ekkor viszont elkezdtek engem is észrevenni a fiúk, és ez eleinte kicsit zavart. Aztán… nyolcadikos voltam, amikor megérintett az első szerelem lehelete. Valahogy kezdett megváltozni bennem valami, kezdtem kislányból nagylánnyá érni.

A szomszédunkban, velünk szemben lakott egy Péter nevezetű fiú, aki akkor már 20 éves volt. Hozzám képest felnőtt férfi. Helyes volt nagyon, és időnként megfordult nálunk az ikertestvérével, Dórával. Még ma is jól emlékszem. Tél volt. Ők bent beszélgettek a szüleimmel a konyhában, én pedig kint tevékenykedtem a hóban. Telerajzoltam az udvarunkat szívecskékkel, és beleírtam a hóba, hogy „szeretlek”. Aztán, ahogy ők kiléptek az ajtón, Dóra előre ment, Péter pedig megfogta a kezem. Mélyen a szemembe nézett, lehajolt hozzám és megcsókolt, majd azt mondta a szívecskéket nézve, hogy „én is”, és elsietett. Azt sem tudtam hirtelen, hogy fiú vagyok-e, vagy lány… Vagyis nagyon is tudtam! Kellemes, puha, lágy és rövid csók volt, amire most 50 év távlatából is nagyon jól emlékszem. Összetapostam a havat, és nagy sokára bementem. Féltem, hogy észreveszik rajtam a változást, ezért nagyon gyorsan lefeküdtem aludni. Hasonló boldogságot még átéltem néhányszor az életem során, de a legelsőt soha nem felejtem el.

Egy bár az út mentén

Az út, amin haladtam, elég változatos volt. Némi árnyékot adtak az utat szegélyező sövények és az erdős területek. Majd fölkapaszkodott a tölgyesekkel és fenyvesekkel borított „hegyekre”, a magasságuk éppen, hogy meghaladta az ezer métert. Néhány eldugott kis zarándokfalun keresztül végül eljutottam Agésig.

Ma volt az első alkalom, hogy kimosattam a ruháimat mosógéppel. Három EUR-ba került, de végre rendes mosóport és öblítőt is használt a szállásadó tulajdonosunk. Korán lefeküdtem, nagyon fáradt voltam.

Másnap reggel az induláskor vettük észre, hogy Vincenzonak eltűnt a bakancsa. Szegényt nagyon sajnáltuk. Kénytelen volt edzőcipőt felvenni, ami nem nagyon fogja a bokát. Ráadásul egy jó bakancs elég sokba kerül. Szeptember 7-e volt, vasárnap. Burgos felé vettük az irányt. Elvileg 20 km múlva el is értem a város szélét, ám mire a hatalmas városon keresztülvergődtem, ugyanúgy elfáradtam, mintha 10 km-rel többet gyalogoltam volna.

Burgos híres katedrálisa

Ezen az útszakaszon döntöttem el, hogy nem hagyom ott a szívkavicsomat. Éreztem, hogy valaki betoppan majd az életembe, és még boldog akartam lenni. Arra gondoltam, hogy nem vagyok még olyan öreg, és szeretem az életet annyira, hogy rám találjon az, akit megillet majd a szívkavics.

A belső utamat tovább járva eszméltem rá, hogy akárhányszor szerelmes voltam, mindig tiszta szívből szerettem. De nem csak a szerelembe, hanem életem minden munkájába, tevékenységébe beleadtam mindent. Csak teljes szívvel, odaadással tudtam szerepelni a színpadon, részt venni a próbákon, nevelni a gyerekeimet, ápolni a barátságaimat vagy elkészíteni egy kézimunkát.

A Caminót csak úgy tudtam elképzelni és járni, hogy ne kelljen majd magam előtt mentegetőznöm, hogy valahol bármit is nem úgy csináltam, ahogyan akartam, és ahogy a szívem diktálta.

A csendes, magányos gyaloglás után nagyon zavaró volt hirtelen a nagyváros zaja, lüktetése. Szabályosan vigyáznom kellett a sűrű forgalom miatt, nehogy elüssön valami, vagy esetleg eltévedjek. Csodálatos helyen találtunk szállást. Közvetlenül a katedrális mellett volt egy önkormányzati zarándokszállás. Egyetlen rossz dolog volt, ami itt ért bennünket, hogy nem kaptunk egymás közelében ágyat, így szétszóródott a társaság. Én Marthával és az olaszokkal kerültem egy 24 fős hodályba. Egy emeleti ágy jutott nekem, ami meglehetősen koszos volt. Mennyivel barátságosabbak az egyházi szállások! Persze, a szokásos rituálé után találkoztunk. Megnéztük a katedrálist, vacsoráztunk, söröztünk.

Burgosban a Zarándok című szoborral

A város gyönyörű volt, tele szobrokkal, parkokkal. A Catedral de Santa Mariát 1222-ben kezdték el építeni, és a 16. században fejezték be. Egyike a leglátványosabb gótikus építészeti remekműveknek.

Visszaérve a szállásra, Vincenzo aggodalmas arccal jött hozzánk, hogy Monica megbetegedett. Lázas, fáj a torka, rosszul érzi magát. Adtam neki lázcsillapítót, hátha jobban lesz. Ha nem, akkor abbahagyják a Caminót. Marthatól is elbúcsúztunk, azt mondta, haza kell mennie, lejárt a szabadsága. Még egy napot eltölt itt, Burgosban, majd hazarepül Németországba.

A búcsúzás kicsit könnyesre sikerült. Vincenzo elsírta magát, aminek hatására persze nekünk is kibuggyant a könny a szemünkből. Rossz lesz nélkülük tovább indulni holnap…

 

Folytatás következik….

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

Hozzászólások