1942. augusztus 20-án, éppen 70 esztendeje történt, hogy Horthy Miklós kormányzó elsőszülött fia, Horthy István kormányzó-helyettes, repülőfőhadnagy, aki a II. világháborúban frontszolgálatot teljesített, repülőgépével lezuhant és meghalt.

 

Halálával kapcsolatban nagyon sok találgatás látott napvilágot, kutattak, nyomoztak utána hivatalosan is, próbáltak magyarázatot adni a történtekre: baleset volt-e vagy a németek akartak megszabadulni a főhadnagytól, aki már nem hitt a német győzelemben, ellenben nagyon szerteágazó angol és amerikai kapcsolatai voltak. Az volt a terve, hogy külföldre szökik, és nem asszisztál tovább a reménytelen háború további vérontásához.

Anélkül, hogy most állást foglalnánk a kérdésben, (nem is tudnánk!) mozaikokat idézünk feleségének, gróf Edelsheim Gyulai Ilonának a visszaemlékezéseiből, amely egy kétkötetes könyvben jelent meg 2003-ban az Európa Kiadónál. Címe: Becsület és kötelesség. Jó szívvel ajánljuk elolvasásra mindenkinek.

„10. fejezet
Kórházvonattal Oroszországba – Pista tragikus halála

1942. augusztus 11-én reggel kimentünk Magdamamával a Nyugati pályaudvarra, hogy megnézzük a kórházvonatot, amelyikkel Oroszországba utazom. Miklóspapa és Magdamama (értsd: Horthy Miklós kormányzó és felesége – a szerk.) nálam ebédelt, és azután ment egy dunántúli körútra. Többen is jöttek nagyon kedvesen elbúcsúzni. ¾ 6-kor indultunk el a Nyugati pályaudvarról …

Augusztus 15-én este tíz órakor megérkeztünk Kijevbe. Amikor leszálltam a vonatról az elsötétítés miatt kivilágítatlan állomáson, egyszerre csak Pista állt előttem. Virágcsokorral fogadtak.

Lakásunk nagyon szépen berendezett villa volt. A kényelmes szalonban Pistával háromnapos együttlétünk alatt sokat beszélgettünk. A viszontlátás öröme ellenére Pista hangulata nagyon borús, szinte kétségbeesett volt. Utólag tudtam meg egy német tiszttől, hogy a kijevi lakás rejtett mikrofonokkal volt felszerelve. Hogy is nem jutott eszünkbe, hogy lehallgathatnak!

Ez a háromnapos kijevi találkozás nagyon boldog epizód volt annak ellenére, hogy a jövő félelmetesnek, sőt ijesztőnek tűnt. Kedden, az utolsó napon egyedül mentem be a kórházba szolgálatra. Egyedül operáltam ki egy lövegszilánkot … Csomagoltunk, és nagy, kényelmes autóval vittek ki a repülőtérre, ahol Pistával elbúcsúztunk egymástól. Fogalmam sem volt, hogy utoljára nézek Pista szemébe.

Augusztus 20-án, Szent István napján, csütörtök reggel a kórteremben dolgoztam, majd utána elmentünk a kórház főápolónőjével, Marschalko Zsófiával a magyar Katona Otthon felavatására. A nagy épület előtt volt tábori mise, ahol legelölre tettek nekem egy imazsámolyt. Fogalmunk sem volt, hogy Pista már nincs az élők sorában.

 

Visszamentünk a kórházba, és én ruhástól ráfeküdtem az ágyra pihenni, amikor a főápolónő bejött a szobámba… Akkor bökte ki nagy nehezen, hogy Pista lezuhant a gépével.

Mintha megbénultam volna, nem voltam felkészülve arra, hogy Pistának baja történik – odamentem az ablakhoz, kint sütött a nap … Magamban csak azt hajtogattam, ha ez igaz, akkor nem süthet a nap … nem lehet igaz, mert süt a nap…”

 

 

 

Weninger Endréné

Hozzászólások