Lengyel Balázs 1918. augusztus 21-én született. Jogász lett, ám gazdag életútja döntő pályamódosításaként csakhamar az irodalmi életben találta magát. 1946-ban fiatal írókkal együtt megalapította az Újhold című folyóiratot, és 1949-es megszűntéig felelős szerkesztőjeként tevékenykedett.

Magas kort ért meg, bőven lehetett mindaz, aminek a lexikonok írják: író, műfordító, kritikus és esztéta. Említett folyóirata megszűnt ugyan, de mindhalálig hűségesen figyelte az abban publikáló pályatársak későbbi útját. A nyelv és stílus területén otthonosan mozgó esszéista értő és értetni akaró írásaiból válogatunk vagy inkább: idézünk az alábbiakban.

Mándy Iván, Lengyel Balázs, Ottlik Géza (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Lengyel Balázs így látja például Pilinszky nyelvét: „(…) A szóválasztás és a szóelhelyezés a legfőbb erőssége. Nem úgy persze, hogy szép stílusa van, ez ostobaság. Hanem úgy, hogy szavai láttató erejét, versbeli súlyát jelző képességét a maximálisra tudja fokozni, (…) állandóan a maximumon tudja tartani. Erre minden eszközt felhasznál, ha tetszik, a tömörítés, szóösszevonás, vágás, bújtatott képi látomás minden modern eszközét, csak trükköt nem, puszta stílusfordulatot sem. Vagyis hogy a stíluskérdés (…) nála nem stíluskérdés. (…) A szó, a kép, a látomás mindig a valóságból fakad. (…) Pilinszky nemhiába talál rokon szavakra (…) József Attilával, (…) szavai felfedező szavak. Versbeli közlései heurisztikus közlések.”

A szintén újholdas Mészöly Miklós prózaművészetén belül elsősorban a meseíró nyelvére csodálkozik rá Lengyel Balázs: „(…) Erőteljes, szép magyar nyelv hordozza ezt a mindennapok ihlette mesevilágot, olyan lírai szándékú nyelv, amely a népi képzelet eleven erejével, fordulataival természetesen él. A mesék párbeszédei, itt-ott még leírásai is, észrevétlenül siklanak át ritmikus prózába, öltözködnek egyszerű rímekbe. (…)”

Magvas mondandói vannak Lengyel Balázsnak a műfordítást illetően is: „Minden költőben él egy ösztönös esztétikai érzék, amely a szavak párosítását, a gondolat mondattá érlelését irányítja. Mintha a költői gyakorlat során kialakult volna benne egy szó- és kifejezéskapcsolási, mondatformálási sémarendszer. Nyelvi sínpályák sora, amelyeken végigszalad a mondat, meghatározott törvényszerűségekkel kapcsolva egymáshoz a szóvagonokat. Hogy ez a stílusrendszer milyen, és a szó- és kifejezéspark miből áll, milyen gazdag, (…) ez maga a költők nyelvi tehetsége. Amikor azt mondjuk, hogy senki sem lehet nagyobb műfordító, mint amilyen költő (…), akkor valójában ennek a nyelvi (költői?) képességnek meghatározó működésére utalunk. Arra, hogy a saját költői gyakorlat alakítja ki a síneket, a kifejezésparkot, szóval mindazt, amitől a vers, a fordítás elevensége, természetes épsége függ. (…) Van tehát egyfelől egy modern műfordítói gyakorlat (…), másfelől van a személyes nyelvhasználat, az a bizonyos sínrendszer, melyen a szavak tapasztásának evidenciája, a fordítás elevensége múlik. A kettő azonban nem mindig esik egybe.”

Lengyel Balázs a Közelképek című kötete bevezetőjét így zárta: „Az esszéíró se ír másért, mint a lírikus vagy a prózaíró; azért ír, hogy jobban értsük a világot és több gyönyörűséget találjunk benne.” Lengyel Balázs maga is értője volt a világnak és a nyelvnek; tudott bennük gyönyörködni. És nem is csak esszéistaként, irodalmárként. Ezért is említhetjük meg zárásképpen azt, hogy mi, nagyjából hetvenesek gyermek-és ifjúkorunkban ̶ és ugyanígy az utánunk jött nemzedékek is! ̶ többek közt az ő ifjúsági regényein nevelődtünk. Élményünk marad legalább ez a kettő: A szebeni fiúk és az Ezüstgaras. Szerzőjük világot tudott nyitni, és nyelvi táplálékot is adott egyúttal.

Méltán érdemli meg hálás emlékezésünket e centenáriumi évében…

 

Holczer József

(Megjelent a Keresztény Élet 2018. augusztus 19-26. számában.)

 

 

Hozzászólások