Valentin-napra emlékezve – A február 14-én tartott Bálint-nap világszerte az egyik legnépszerűbb ünnep. Angolszász eredetű, angol elnevezése, a Valentine’s Day gyakran a magyar szóhasználatban is megmaradt. A hagyomány eredete több száz évre nyúlik vissza az időben, és mélyebb mondanivalót is hordoz.

Az ókori Rómában február 13. és 15. között tartották Pán ünnepét és a Lupercaliát, melyek tisztító szertartásokból és termékenységi rítusokból álltak. Február 14-e ezen kívül Junó istennő ünnepe is volt, akit a házasság pártfogójaként is tiszteltek.

Az ünnep később a keresztény Rómában is teret nyert. Bálint püspök a szerelmesek pártfogója volt, titokban eskette meg a párokat keresztény szertartás szerint, amely tiltva volt. Bálint püspök a keresztény hite miatt vértanúhalált halt. Az ötödik század végétől már különös tisztelet övezi az alakját, de a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé a 14. századi Angliában és Franciaországban vált.

Kedves olvasóink, fogadják szeretettel ezt a szép verscsokrot Valentin-nap alkalmából!

A szerelem alagútja Ukrajnában

Libor Zoltán
Feleségem dicsérete

Mint szántóvető, ha festett Krisztus-arcot
Láthatott a gótikus homályban
És úgy elmerült a reszketeg csodában
Hogy szíve elfelejtett minden földi harcot
Úgy nézlek én téged, törékeny álmot
Holdsugár szemedben megfürdik a szemem
Angyalok serege van ilyenkor velem
Ha rád pillantok, asszonyok közt áldott.

Mert ha nem lennél, akkor most talán
Egy ócska kocsma rejtekében ülnék
Kifestett arcú rosszlány oldalán
Tört szárnyú angyalként merülnék
A züllés opálos mámorába
Hallgatná szavam a sok durva vendég
Röhögnének a bánat vándorára
Kinek jövője oly bíztató volt nemrég

De sorsunk egy pontban metszette az eget
A végzet keze szelíden fejbe kólint
Magadhoz emelted a kóbor részeget
A Krisztus-arc látja, és nyájasan bólint
Hajadonfőtt fejem simítja szép kezed
Álmaim gyöngyökként az öledbe szórtam
Selyemmel borítod kemény mellvértemet
Alszom tiszta szívvel, boldog kiraboltan.

 

Józsa Judit kerámiája – Szerelmes csárdás

 

Szokolay Zoltán
Menj és keresd

S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvérlelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Hacsak egy percre, hacsak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod”
(Reményik Sándor)

Sokan vannak, kik egyszer megtalálják
(a teljes lélekpopuláció
két ezrelékét kiteszik akár),
de nem mondom, hogy ők a boldogabbak,
mert rettegnek, hogy újra elveszítik,
lidércnek vélik, rezge hologramnak,
és későn, csak a nagy gyertyák tövében
döbbennek rá, hogy ő volt az az egy.

A legtöbben, kik keresni se merték,
bódítják egymást szirupos szavakkal,
végtelenített folytatásos
sorozat spontán szereplői,
benyelték őket aktuális trendek,
elégedetten dőlnek párnájukra,
mert nem hiányzik, amit nem ismernek,
az ő világuk anélkül kerek.

Ritka csoda, ezer évben egyszer
a legnagyobb, az Úr legszebb jutalma:
mikor a két kis összeillő lélek
már találkozott, érintette egymást,
de gyenge volt a karjuk, szétsodródtak,
csak ízek, hangok, illatok maradtak,
azt vitték magukkal öntudatlan,
és nem feledték az örök parancsot,
nem vész el végleg, menni kell keresni,
és másodjára, újra megtalálják
itt lenn, még élve, bár ha percre csak,

azt az egyetlent, a párjukat.

Hajdrik József
Sorsom

Zavarodott lelkem megbénít,
az éjnek közepe reményt rejt.
Életed, mint a szerelem,
rajtam beteljesítvén.

Auróra mesés pírja vár ma.
Úgy él bennem, mint veled a vágy;
ringat – csitít – felemészt,
mosolyom téged felvidít.

Te, ki bennem szunnyadsz
szemeim gyöngyeivel látlak,
hisz kert vagy,
rejtélye miatt talán titkos.

Porcelán ujjaid távol az enyémtől.
Mondták; két szív nem verhet egyszerre!
Minden, mi jó, tiltott közöttünk,
amióta létünk így lett megírva.

Kalotaszegi vetélő 1883-ból, amely szerelmi ajándéknak készült Bálint-napra

Kovács Sándor Pál
Futó percek tükrében

Új csillagjelekből raktam ki az arcod,
patak tükréből merengő szemed,
egy karcsú nárcisz volt a termeted,
de e tűnő ábránd csak percekig tartott.

Máskor mély-haragzöld vetéseket láttam
ringatózni a tavaszi szélben,
párás földszag terjengett a légben,
s derekad karcsú ívét nagyon vágytam.

Mondhatnám tovább is – se szeri, se száma,
hogy futó percek tükrében látlak…
Te vagy a lelke füveknek, fáknak,
kamaszos szerelmem visszatérő álma

 

Kovács István József
Valentin-napra

/Nagy L Évának/

Valentin napján köszöntelek Téged.
Mögöttünk állanak a megköszönt évek.
A megkövült évek kagylók és gyöngyszemek.
Igazgyöngy, barátság, szerelem…, szeretet.

Évtizedek jussán beérett az emlék.
Versekben élünk mi, versben felelek
mindenre…, mit adtál, megköszönöm Neked!
E szál virágból is sugározzék lélek!

Mit kívánhatnék még? Kedveset és szépet.
Versvirágaidból áradjanak fények!
Varázsolják szebbé ezt a rút világot.
Szívekben, lelkekben lobbantsanak lángot.

Lobbantsanak érzést szépre, szeretetre!
Tanítsanak jóra, s nyissanak ösvényt
élhetőbb valóra.
Varázsolják szebbé minden egyes napod,
Aranyozzák be még életed s holnapod.

 

 

Nagy L. Éva: Sorsunk…
(Istvánnak)

Emlékszel még? – Hideg volt,
göröngyök gurultak lábunk előtt a télbe.
Kabátom összehúztam, reszkettem, fáztam, féltem,
mint vérző csipkebokor a hideg szélben.

Erős kezeddel fogtad remegő kezem.
Suttogtad fülembe, szeretlek örökre.
Testünk vágya elcsitult, lelkünk eggyé érett,
az élet széthullt lapjait rakosgattuk szépre.

Ó! Hány tavasz és tél suhant el mögöttünk…
Gyolcsba tekert szívvel mi egymásnak éltünk.
Magasztos, önzetlen szerelem halk sóhaj alatt,
az igaz szeretet örökre megmarad.

Könyvünk lapjait lassan teleírjuk.
Megfakult az írás, szent lapjait zárjuk,
némelyik már kopottas és sárga, – s benne lapul
törékeny szerelmünk minden rózsaszála.

Rád bíztam életem, szeress, míg csak lehet.
Hiszen a sors ad majd végső feleletet.
Mi együtt létezünk fényben és az árnyban.
De mondd, egymásba fogódzunk majd
az örök mozdulatlanságban?

 

Szilágyi Ferenc Hubart
Jöhetnek zord, deres telek

Ó mennyi, mennyi ihletett,
együtt megélt szent pillanat
rejtőzködik e rímvetett,
ritmusfoldozott ing alatt!
Sivár a szó elmondanom,
meddig szeretlek és hogyan,
de mirtuszágba fon dalom,
s veled fonódom boldogan.
Megszállottként kerestelek,
és már el nem hagylak, nem én,
jöhetnek zord, deres telek
– a jégvirág tiéd, enyém –,
s szívet rajzol eres, meleg
kezed a vágy ablakszemén.

 

Tarjányi Anita
Te lettél a szélben…

Te lettél a szélben lehulló levelem,
ami felém fut, majd megáll és billeget,
így köszönt, és talán örül, hogy így lehet.
Nincs rajta címzés, sem írás, hogy kit szeret.

Te lettél a szélben a kedvenc illatom,
szívecskés üzenet egy sehol-sincs lapon.
Te lettél a borban szétolvadt édes íz,
folyékony kristályként ajkamra szépet írsz.

Te lettél a szélben messzi holdas fényem…
Fel nem érem, de rám hajol, hogy ha nézem,
aztán bölcsen, szavak nélkül a sötétben
elmondja, hogy velem álmodni jött éppen.

Te lettél, és én is lettem, és nincs most más.
Te lettél a hajnal, a múló piroslás.
Te lettél italom, te lettél kenyerem.
Te lettél a szélben a szél a tereken.

 

 

Turai Laura
Igézet

Ó, ha ennél is szebb a mennyország

nem kellenek az arany búzamezők

mert lemondok hajad színéről

az ég igézetében.

Csak puha kezed nem engedem

el soha velőmig hatol

ujjaid szelíd sora

kibomló érintésed súlyát

viszem mint lágy terhet haza.

Megérkezem. Velőt rázó éden.

Innentől nem hagyhatsz el soha.

 
Turai Kamil
Szerelmes odaadás (részlet)

szép kis fehér zokniba bugyolált lábadat simogatom

s érzéki ujjakkal kitapintottam talpad érzékenységét
míg megidéztem előtted Angelo barátom ,, lábfetisizmusát”

s már lábikrádra (vékony -szívós fácáncsüdödre) csúszott
parázna ujjam – s ment volna az fentebb is de holmi
merész szemérem megakasztotta:célba vettem onnan édes

datolyafürtös szádat – csókra csücsörödött az kényes kéjtől
a lábujjadtól felsustorgó izzóizgalom bimbóba vonta
(majd kirepedt a buzgó pirosságtól) párnássá duzzasztotta
ajtónyitogató ajkad: úgy hogy kigyúlt pillákkal

ébredve szeretkezésünk e meglepetésszerű lobogására
hirtelen elszégyellted magad függöny szőve szembogaradra
fésűsen- tenyeresen megnyílt pálcika- ujjaidból : ernyőt
mely mögül8japán esőben sétáló járókelő fametszetén)
kandin kikukucskáltál nehogy csapdába ejtsem szemeden át

 

 

Mészáros László
Feltétel nélkül

Az ember taníthatatlan a felejtésre.
S az emlék: a széppé vetkőzött gyönyör,
immár önnön látványát megtagadva pózol
szemérmesen az önvád meghasonlott
díszletei, és ugyanakkor zátonyai mögött.
Az ösztön-kovácsolta pokol szögesdrótfényein
rángatózva, lásd, mégiscsak elég egy mosolyhoz,
ha olykor suhogón gyöngéd mozdulásait hallhatom.
Több az rítusnál, ami abbahagyhatatlan.
Valahol, egy falnak fordított tükörlapban
vékonyka ráncaim hívó patakokká szépülnek
az arcomon békésen zuhogó hajfürtjeidnek.
Feltétel nélkül féltelek. Érezlek s nézlek.

Gyöngyösi Szabó Katalin
Mese volt

Mint lopakodó Hold,
úgy léptél az életembe
s vitted magaddal
szívemet a végtelenbe.

Csillagok ezrei
ragyogtak nekünk
mikor összeért
lelkünk és két kezünk.

Puszta léteddel elvarázsoltál,
egy öleléseddel tüzet gyújtottál
kihűlt szívemen és úgy érezhettem,
egy mesébe érkeztem.

S a mese szép volt, álomvilág.
Nekünk fénylett az összes fenyőfaág.
A Nap, a Hold s a csillagok az égen
nekünk ragyogtak a végtelenségben.

Miért érzem azt most,
hogy szűnik a varázs?
Nem találom kezedet
s elhamvad a parázs…

Szívem, lelkem újra
egyre hűl.
Szerelmünk romjai közt
a hideg szél hegedül.

A meseszép álomnak
így lenne vége?
Kisírt szemmel nézek föl
a fekete égre.

Hová lettek a Hold
és a csillagok?
És hová lettél Te?
S én miért vagyok?

Semmit sem ígértél,
semmit nem is hagytál.
Elvitted szívem melegét –
nem maradt más

csak a rémület.
Vissza se néztél,
s nem tudod, hogy
mennyire fázom nélküled… 

 

Kamarás Klára
Esti csendben

Csókoltál, mikor csókra vágytam,
s virággal hintetted be ágyam.
Most itt ülünk az esti csendben,
látod szívem, megöregedtem.

Ezért volt minden öröm, bánat,
hogy végül újra rád találjak,
hogy legyen, aki elkísér,
ha az út lassan véget ér.

Kinn fú a szél, eső szemerkél,
beleng a múlt, de mit tehetnél?
Csókoltál, mikor csókot kértem,
most simogatod sajgó térdem.

 

 

A verseket összegyűjtötte: Nagy L. Éva 

Szöveg, szerkesztés: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások