Gyergyai Albert 1893. január 20-án született. Irodalomtörténész, műfordító, kritikus, esszéista, aki élete nyolcvannyolc éve során minden téren gazdagította mind a szak-, mind a szépirodalmat. Párizsi ösztöndíjának köszönhetően elsősorban a francia irodalom ihletett tolmácsolója lett. A Nyugat állandó munkatársaként francia irodalmi tanulmányokat írt. Óriási tudását egyetemi katedrán is kamatoztatta: sokak által kedvelt előadóként.

Írásai stílusát, előadásmódját illetően Sőtér István így látja Gyergyai Albertet: „(…) A szerző bízik olvasóinak ítéletében, és sokkal többre becsüli őket, semhogy a hatáskeltés bármily szerény eszközéhez folyamodnék. Az olvasónak ez a mély, tiszta becsülése együtt jár nála a művek, az alkotók iránti megrendült áhítattal. (…) Éles és könyörtelen elemző elméjével (…) ő képes arra, hogy írói jellemek rejtett hibáit, művek kendőzött elégtelenségeit fölismerje, megmutassa. De (…) világosan látó képessége mindig megóvja attól, hogy igazságtalan legyen. (…) Az igazi megértés művészetét kellene (…) tőle megtanulnunk. (…)”

Az iméntiek az esszéista Gyergyairól szóltak. A kritikus Földes Anna az idős irodalmár eleve szépirodalmi meglepetéseit, főként az „Anyám meg a falum” önéletírást állítja középpontba. Gyergyai tehát egészen új oldaláról mutatkozik be: „(…) Amikor (…) a tészták és süteményfajták lehetséges változatainak felsorolásával kíván képet adni nagyanyja szakácstudományáról, a listában kifejezésre jutó hozzáértés visszahat az édes repertoár művészinek minősítésére is. (…) Gyergyai szabatos, világos stílusát egyetlen percre sem veszélyeztetik a körmondatok… Akár leírást tartalmaznak, akár felsorolást, mindenkor teljes gondolati fedezettel, töltéssel rendelkezik, és a tartalom, a ritmus sérelme nélkül nem lehetne még ketté sem osztani őket.”

A pár éve elhunyt Szekér Endre „A stílus ̶ az író” című kitűnő munkájából csupán összegző epiteton ornansát írjuk ide. Szerinte Gyergyai „a varázsló literátor”. De most már szólaljon meg Gyergyai Albert, aki egy interjúban így vallott az esszéről, egyben a maga stílusáról: „Az esszé (…) legfőbb sajátossága, hogy új gondolatokat vet föl. A műfajnak nincs határa. (…) Az esszéket általában nehezen és lassan írom, de az „Anyám meg a falum” szavai, mondatai gyors egymásutánban, folyamatosan kívánkoznak ki belőlem. (…) Nem vagyok se vérbeli író, se vérbeli tudós. Tudományos munkáimban (…) csak konkrét megállapításokra szorítkozom. (…) Számomra az írás szent foglalkozás, s csak akkor ragadok tollat, amikor mondanivalóm van. (…)”

Ezt igazolja a kortárs Kassák Lajos „Elporzott évek”-jét elemezve is: „(…) Csupa egyszerű szó, csupa egyszerű kijelentés. (…) Csupa mindennapos szó, csupa puritán tőmondat ̶ csakhogy Kassák költészete nem szavakból áll és mondatokból, hanem abból a bennük, köztük, mögöttük rejlő mozgalomból, amely szerves, sose látott, eleven egységbe foglalja mindannyit. (…)” E páratlanul értő affinitást látva, nem véletlen, hogy immár a pátriárkakort megélve, Gyergyai ̶ maga is költőként ̶ az „Egy készülő pantheon”-jában fő helyet biztosít Kassáknak. „A szavak, a nehéz szavak hibátlan egymáshoz illesztőjé”-nek szólítja. Hozzáteszi: „Bűvész, kiejted a szót, megnevezed a dolgokat s lám egyszerre élni kezd minden a dolgok és az emberek s képeid tengermélyi csendje harangként kondul meg költeményeidben.”

A „varázsló” Gyergyai meg a „bűvész” Kassák kétségtelenül rokon lelkek voltak. Kassák Lajosnak máig él a kultusza. Gyergyai Albertnek is lehetne végre ̶ reneszánsza!

 

Holczer J. Pompilius

Szerkesztettel: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások