Az egész univerzum és földi létünk szerves eleme a ritmus. A szabályos ismétlődések jellemzik – csupán néhányat kiemelve – a bolygók pályáját, a Hold és a Föld kapcsolatát, az évszakok váltakozását, a bimbózást és hervadást, az élőlények szervrendszereinek működését egyaránt.  

A ritmus tehát azonos vagy hasonló folyamatok, történések, jelenségek időbeli rendszere; szabályos váltakozása, ismétlődése. Természetes, hogy minden művészeti alkotásnak lényegi összetevője, érzékszerveinkkel fölfogható, és művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg. Döntő fontosságú a zenében, ahol a dallam mellett a belső forma fundamentális összetevője, a hangok és hangsúlyok időbeli elosztásának rendje.

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály: Második ének)

A zenei ritmus a kezdetektől az általa hordozott egyetemes egység megnyilvánulása, szakrális jelentőségű, mivel az embereknek mélyen a lelkükben él a vágy, hogy a puszta létezésen túl kapcsolódjanak valami magasabb rendű Igazsághoz, valami Lényegihez, ami választ ad arra, hogy miért is élünk a földön, kik is vagyunk valójában. A zene abból a rendből és harmóniából, s olyan törvényszerűségek alapján épül föl, ami a világot is fenntartja, így kódolt formában képes hordozni a válaszokat e mélyen húzódó kérdéseinkre.

„A zene lelkem lélegzetvétele, s egyszersmind imádságom és munkám” (Liszt Ferenc).

Egybecseng vele a másik póluson John Lennon sejtése: “Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

A népzenében mozgás–zene–szöveg együtt, kölcsönhatásban jelentkezhet. Bartók Bélát idézve:

“A népzene a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Ezek a dallamok példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.”

Kodály Zoltán szerint:

“A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”

A zene szó nyelvújítási szóalkotás a zenebona első elemének elvonásából és önállósításából, ez pedig valószínűleg a zeng-bong ikerszóra megy vissza. A hangérzékelés fiziológiailag nem más, mint valamilyen test által keltett rezgés. Amennyiben a rezgés szabályos, akkor zenei hang jön létre. A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő. A zene egy művészi kifejezési forma, amely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont gondolatokat ébreszt, érzelmeket kelt.

Paul Verlaine írja Költészettanában:

“Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

A hangokat s a zenét a fülünk segítségével érzékeljük. A bejutott hangok legtöbbször tudattalan dolgoznak bennünk tovább. A zene az érzelmek kiváltásának egyik legősibb eszköze, ennélfogva összekapcsolódik emlékeinkkel is. A zene egyik formájának pozitív hatása van az élőlényekre, virágokra, fákra, állatokra is. A zene más megjelenése negatív hatású. Érdekes példával szolgál egy indiai leírás.

“Van itt egy szolgánk, aki modern filmzenét rakott föl, amíg fejte a tehenet. A tehén hirtelen elkezdett jóval kevesebb tejet adni, mint korábban. Ellenőriztem a takarmányát, és hogy megfelelően volt-e gondozva vagy sem. Minden helyesen volt elvégezve. Aztán odaadtam neki a Rámajána kazettáimat, melyeken Anup Jalota énekelt, és a tehén tőgyei ismét megteltek tejjel!”

Talán az indaiak voltak az elsők, akik zenével, rágákkal serkentették növényeiket is. Tudták, hogy a kellemes hangrezgés pozitív hatással van a növények növekedésére, virág- és terméshozamára. Európában és Amerikában szintén jeles tudósok bizonyították ezt a hatást igen különböző növénykultúrákban. Ők valamennyien megegyeznek abban, hogy a klasszikusok, pl. Mozart, Bach zenéjét különösen kedvelik a növények.

Mivel a hangok közvetlenül az érzelemvilágot érik el, ezért az érzelmi sérüléseink gyógyításában nagy szerepet játszhat a zene – ezt használja ki a zeneterápia (ugyanakkor manipulálhatóakká is válhatunk általa, például a reklámipar dallamai). Horváth Olga foglalta össze, hogy a zene gyógyító ereje megsokszorozódhat aktív zenéléskor, s az együtt muzsikálás tiszta örömével is megajándékoz. Az együtt-éneklés már a születést követően szerepet kap, a dallammal, mozgással kísért ringatók, döcögtetők, altatók az anya-gyermek kapcsolatnak fontos alapjai. Martin Luther így lelkesedik:

“Öröm e földön nemesebb, nem is tudom, más mi lehet, mint amit az ének szerez.“

A gondolat, hogy a zene jótékony hatással lehet az egészségre és a viselkedésre, már a Kr. e. 6. században megjelent: Püthagorasz hárfajátékkal pihentette diákjait, mintegy kitisztította vele gondolataikat. Kimutatta, hogy a zene matematikailag is leírható hangfrekvenciák harmóniáját rejti magában, összegezve:

„A zene a makrokozmoszban uralkodó rend és harmónia kifejeződése, mely ugyanolyan rendet és harmóniát hoz létre a mikrokozmoszban is”.

Platón és Arisztotelész is foglalkozott a témával.

“A zenében nevelt ember a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik.” (Platón)

A következő korok is éltek a zene különböző területeken kifejtett hatásaival, különösen a hangrögzítő eszközök fejlődése tette ezt lehetővé – a mechanikus készülékektől a fonográfon át a CD-kig. A zeneterápia tudományként a II. világháború után a fizikailag és mentálisan sérült veteránok kezelésében érzékelhető javulást látva fejlődött ki, bizonyították azt is, hogy minden hangszer más részünket aktivizálja. A gyermekek pszichikai, érzelmi, mentális fejlődését is támogatja a zenetanulás, ennek világszerte elismert lehetősége a Kodály-módszer. Szabó Lőrinc Zene című versében így fogalmaz:

“óh zene, mennyei,
be jó átadnom magamat neked,
s keretezni szárnyas képeidet,
hegedűk, a suhogásotokat,
harsonák, villámtornyaitokat,
a tengeredét, teljes zenekar”.

Luther vallomása: Szeretem a zenét, mert az nem emberek, hanem Isten adománya, mert a lelket megvidámítja, mert elűzi az ördögöt, és ártatlan örömöt teremt.
Az elmúlt 100-200 évben azonban a zene meglehetősen eltávolodott eredeti küldetésétől, s tömegével jelentek meg a zeneipar termékei, céljuk a puszta szórakoztatás, a mindenről megfeledkezés, meg a pénzügyi siker. Sok olyan erőszakos, durva zene jelent meg, mely kifejezetten romboló hatású.

Roppant fájdalmas, hogy az ember lelkének a Teremtőhöz emelése, mint méltó nemes szándék, felejtődni látszik ebben a teremtett világban. Zengjük hát együtt újra odaszentelt szándékkal a 150. zsoltárt:

„Dicsérjétek [Istent] kürtszóval! Dicsérjétek őt húros hangszerrel és hárfával! Dicsérjétek őt tamburinnal és körtánccal! Dicsérjétek őt húrokkal és síppal! Dicsérjétek őt zengő cintányérral!”

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások