Az ünneplés valami mély, hálával és szeretettel teli, elkülönített és megszentelt időt jelent, amelyben ; ” az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül” (Hamvas Béla); kiléphetünk az én napi kényszereiből. 

 

Ha megértettük ennek lényegét, akkor bátran öltöztethetjük különleges köntösbe ezeket a napokat. A korai idnep, üdnep, innep alakok tanúsága szerint az ~ elhomályosult összetétel a régi ‘id’ (=üdvös, szent) és ‘nap’ elemekből, hangrendi kiegyenlítődéssel, hasonulással és labializációval jelent meg a tautologikus ünnepnap összetétel. Az ünnep tehát olyan különleges, szent idő, mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. Létrejöttük fontos társadalmi szükségletet elégit ki. Ünnepet minden emberi kultúra ismer, hiszen az emberben ott él az ősi vágy: többre törni önmagánál. „Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét” A 489. dicséret áhítatosan jelzi: már itt, a földön szeretnének ebből a boldogságból valamit megtapasztalni.

Az ünnep Antoine de Saint-Exupery, híres filozofikus meseregényében, A kis hercegben mint érzelmi életünk középpontja jelenik meg. “Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (…) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; fölfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet.”

“Lesz még egyszer ünnep a világon:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon”
(Vörösmarty Mihály)

Az ünnepek az életbe rendszerességet visznek, az évek során vissza-visszatérők keretet adnak cselekvéseinknek, és hozzákötik a természet rendjéhez, fordulópontjaihoz. Ezt a funkciót kisebb és nagyobb ciklusok esetén is betöltik az ünnepek, mint a századforduló, ezredforduló, vagy akár a heti ciklusokra: a keresztény vasárnapra, zsidó szombatra, muzulmán péntekre. A hétköznapból kiválás alkalmai fel is töltenek, talán még akkor is, ha részvételünk csupán külsőség avagy rutin. A személyesen átélt élményeinkben megújulhatunk, új teremtő erővel gazdagodva. A kiemelt alkalmak más tapasztalatú, szemléletű emberekkel, olykor művekkel, alkotókkal hoznak össze, az életet általuk tágabb körben élhetjük meg. A zene és a költészet szinte nélkülözhetetlen a közös érzések kialakításában:

“Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” (József Attila).

Még abban is meghatározó szerepe lehet, hogy átértelmezze az ünnepet, ahogyan Arany: A walesi bárdok című balladája Ferenc József ünneplését a szabadságharcra való emlékezéssé változtatta.

Oly sokféle ünnep alakult az idők során, hogy több szempontból is csoportosíthatók. Általános fajtái a vallási, a nemzeti, a kulturális és a családi ünnepek, de saját ünnepeket is kreálhatunk.

A festum bármely vallásban a hétköznapok sorából Istennek szentelt, nyugalommal és áldozattal kiemelt nap. Ilyen eredetűek a még a görög drámák előadásai, sőt, a római Bacchanáliák is. A jelentős hatósugarú keresztény egyház legrégebbi ünnepe a vasárnap, Krisztus lételének emléke. Megünnepeljük továbbá Jézus Krisztus születésének napját a szeretet szimbólumaként, emlékezünk halálára, föltámadására és mennybemenetelére a remény örök lehetőségeként. Az egyéb egyházi jeles napok a szentekhez is kötődnek.

A nemzeti ünnepek minden nép történelmének legfontosabb eseményeire emlékeztetnek, olyan kitüntetett napot jelölnek, amelyen egy nép nemzeti összetartozása áll a középpontban. Magyarország alaptörvénye az alábbi nemzeti ünnepeket sorolja föl: március 15., az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc, augusztus 20., az államalapítás és az államalapító Szent István király, illetve október 23., az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékére. A közös készülés és az együttes föllépés, az egymásra utaltság, az egymást követés, a társakra való figyelés, az élmény együttes átélése erősíti az emberi kapcsolatokat.

A kulturális ünnepek világszerte közös kincsünkké teszik az esztendő különböző napjaira rögzített tárgyi, érzelmi, szellemi értékeket, segítenek ezeket élő hatóerővé tenni. Néhány példa: A Föld napja mozgalom jelmondata tettre hív: „Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”. Nálunk a Madarak és fák napját Apponyi Albert gr. vallás- és közoktatásügyi miniszterként 1906: a 26.120. sz. rendelettel vezette be. 1923-tól ünnep az Anyák napja, mely Máriának, a Jó Pásztor Anyjának ünnepére került. Fleuret francia zenetudós javaslata nyomán 1982-től tartják a Zene Ünnepét. A Költészet napját hazánkban 1964 óta, József Attila születésnapján ünnepeljük.

A karneválszerű események, például a Katalin-bál, Anna-bál, a farsang a mindennapok zárt, szabályokkal behatárolt világát oldják, ezekre a típusokra mutatnak az ünnepel szinonimái: mulat, mulatozik, dorbézol, dáridózik, szórakozik, vigad, tivornyázik, bulizik.
Számos ünnep versenyekhez kapcsolódik, ilyen az Olimpia nyitó- és záró eseménye, a filmek Oscar-díj átadó ünnepe, foglalkozásokra is reflektorfény vetülhet, mint a Bányásznapon.

A családi ünnepeknek és az összes többinek egyaránt az emlékezés a fő motívuma. A születésnap annak az örömnek az ismétlése (az arra való emlékezés), amit családjának az illető megszületése jelentett, és alkalom a különböző életesemények fölidézésére. A névnap a megkeresztelésre, illetve a közösségbe való befogadásra emlékezés lehetősége is. A házassági (megismerkedési és egyéb) évfordulók magától értetődően emlékező ünnepek, csakúgy, mint a gyászünnepek.

“De hová juték? hisz örömünnep van ma… Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen: Nevem ünnepét én – zárkozván magamba – Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!”  (Arany János: Névnapi gondolatok).

Eliade szerint az ünnepi emlékezés mélyén az munkál, hogy a mitikus időt emeli jelenvalóvá: átélhetővé teszi a hajdani mitikus időket, a megőrzés viszonylag legteljesebb fokát téve lehetővé.

“Isten megszólal, és parancsol: Emlékezz!”(1Mózes 28:11.22).

Jákób is az emlékezéshez való hozzáállásról ír, hogy akár egy köznapi kő is válhat emlékeztető, szent oszloppá, Az 1.Kor.9,10. pedig így biztat:

“Bizony, értünk íratott meg, hogy aki szánt, reménységgel kell szántania, és aki csépel, azzal a reménységgel csépeljen, hogy részesedik a termésből”.

Az ünnepek emlékezés-technikákként számos elem sűrítményei: a rákészülés izgalma, a fölidézés egyúttal tudatosítás, és szívbe vésés; alkalom nevelésre, továbbörökítésre. A látható megjelenítés során érvényesül a határjelölő jelképiség is, és a kollektív emlékezésben az emberek egy csoportjában közös érzület keletkezik.

Az ünnephez hozzátartozik a tér, amely ha a mindennapok színhelye is, szimbolikus térré alakul, kitüntetett, misztikus szerepet hordoz. Hogy mi hat ilyen módon, ennek részben pszichofiziológiai alapjai vannak (a fény, a tűz, a víz, vagy éppen a virágok.

“Köszönöm, hogy szíved bíborborával vársz reám, és ó-ezüsttel terítesz miattam; s lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted föl énnekem”. (B. Radó Lili)

Meghatározó lehet az öltözet, a díszlet, az ünnepélyes nyelv is.

Egyetlen emberöltő alatt is változhatnak a szokások, mást diktál a társadalom rendje. Ennek jó példája Szent István egyik törvénykönyvbeli rendelkezése, miszerint mindenki köteles volt vasárnap templomba menni, kivéve azt, aki a tüzet őrizte.

Találkozzunk az ünnepek alatt, fogjuk meg egymás kezét, örüljünk egymásnak és az életnek, minden ígéretnek, amely vagy beteljesedett már, vagy ezután fog beteljesedni.

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

 

Hozzászólások