“Figyelmezjetek…. netalántán meg ne nehezedjenek tű szüvetek torkossággal és részegséggel.” (Müncheni codex, Lukács 21.34).

A Magyar Katolikus Lexikonból idézve: a torkosság (lat. gula): mértéktelenség a táplálkozásban, az abstinentia ellentétes víciuma, a hét főbűn egyike.

Súlyos bűn, ha az embert megfosztja méltóságától (megbetegedésig való evés, alkoholizmus, a szigorú böjt megszegése). Jellegzetes fizikai megnyilvánulásai: túl sok ételt/italt fogyasztunk; válogatunk, csak kedvenceket eszünk, túl sok időt és gondot fordítunk az ételek elkészítésére; rendszertelenül, szinte szünet nélkül kortyolgatunk, eszegetünk, mohón, kapkodva vagy titokban.

A Szentírásban példái: Ézsau (25,27–34; Zsid 12,16), Boldizsár (Dán 5), Holofernesz (Jud 13), a pusztában a húsosfazekak mellé visszakívánkozó nép (Kiv 16,3). A testin túl a lelki síkon is érvényesülhet: a lelki élmények, csemegék (írások, előadások, lelki beszélgetések) habzsolása; tobzódás a kegytárgyakban; az imádságban az igazi áhítat helyett az érzékelhető vigasztalás keresése. Legáltalánosabb következménye, hogy a véges dolgok rabjává teszi az embert (vö. Róm 16,18; Fil 3,19), elveszi a fogékonyságot a Lélek dolgai iránt (1Kor 2,14). – A megfékezése aprólékos, kitartó erőfeszítést igényel, de egyúttal az akarat és az önuralom fejlesztésének legkézenfekvőbb és leghatékonyabb módszere.

“Tarts mértéket, s minden a tiéd.” (M. Winkler)

A hét főbűnt taglaló kultúrtörténeti könyvsorozat harmadik darabja a torkosságról szól. Francesca Rigotti azzal a megállapítással kezdi könyvét, hogy a torkosság az egyetlen bűn, ami elárulja a bűnöst. A falánkak, egyre többen, a testükön viselik a bűnjelet – napjainkra Amerika után Európa is kezd elhájasodni.

A torkosságról való gondolkodás, a szó jelentése, az évszázadok alatt gyökeres változáson ment keresztül. Egykor főbűnnek tartották, és a gazdagok kiváltsága volt, mára bűnből betegséggé szelídült, és a szegényebbeket is érinti.

Az olümposzi istenek halhatatlan eledelt esznek: nektárt és ambróziát, de vannak sötét mitológiai hősök, akik – szándékosan vagy öntudatlanul – saját gyermekeiket, vendégeiket vagy szerelmüket falják föl.

Püthagorasz egyenesen a vegetáriánus étkezésre buzdít, mert aki képes egy ártatlan állatot elpusztítani, az az emberek iránt is hajlamos bűnt elkövetni. Platón párhuzamba állítja a szakácsművészetet a retorikával.

Az ókori lakomák két részből álltak: a valódi étkezésből (deípnon) és az utána következő ivásból, beszélgetésből (synposion). Csak a római korban váltak ezek az alkalmak a mértéktelenség helyszíneivé, orgiákká. Seneca szerint minden perverzió közül a legveszélyesebb az evésben megnyilvánuló élvezkedés. Nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek – idézi Szókratészt.

John of Wales (kb. 1220-1285) igen markánsan elítéli az iszákosokat:

„A részegek az ördög imádói és papjai, akik az ő imaházában és templomában, azaz a kocsmában imádkoznak;imájuk a rosszindulatú és felesleges beszéd; és az imádás módja abban áll, hogy megtöltik a hasukat”.

Dante Isteni színjátékában a Pokol harmadik körében és a Purgatórium hatodik teraszán is találkozik olyanokkal, akik a torkosság bűnét követték el. Az újkorban jelenik meg az ínyenc fogalma, aki nagyon is tudatosan és kifinomult érzékkel közeledik az ételekhez. Nem véletlen, hogy francia ínyencek fordultak a pápához azzal a kéréssel, törölje a torkosságot a hét főbűn közül. A torkosság bűnével kapcsolatban a társadalom megítélése is változik: a bűntől egyre inkább a betegség felé tolódik el. Míg az első emberpár torkossága egyéni bűn volt, napjainkra a torkos ember inkább áldozat. Ahogyan a közmondás bölcsen összegez:

Rövid torkosság, hosszú betegség.

Mindegyik érzékünk kettős feladattal bír: egyrészt a külvilág információit, mintáit, adatait közvetítik az agynak, másrészt a világi örömök átélői. Ha túlzásba visszük érzékeink kielégítését, rabok vagyunk. Nyelvünk gyakorlati feladata, hogy megóvjon a romlott, mérgező ételektől. Másrészt ízlelőbimbóinkon át élvezzük, megbecsüljük a gondosan, szeretettel készített, jóízű ételeket. De ugyanakkor sokszor nem is a táplálék magunkhoz vétele, az energianyerés a cél, még csak nem is az élvezeti érték miatt fogyasztunk, hanem mert valamilyen élethiányunkat akarjuk tudat alatt, avagy tudatos vigaszként ellenpontozni. Teljesületlen vágyaink látszanak föloldódni, ha eszünk, eszünk, eszünk.

Egy embernek keresztül kellett vágnia egy sűrű erdőn. Hirtelen előtte termett egy tigris. Emberünk futásnak eredt, s egy szakadék szélére ért. Mászni kezdett lefelé a meredek sziklafalon, de megcsúszott. Sikerült egy indába kapaszkodnia. Csakhogy két kisegér épp ezt az indát rágcsálta. Emberünk kétségbeesve nézett szét, és megpillantott egy gyönyörű tűzpiros bogyós ágat. És azonnal falatozni kezdett belőle. Ha már halnom kell, legalább jó ízzel a számban történjék, gondolta. Mire fölnézett, a tigris elfutott, mert fölhangzott egy vadászkürt, a kisegerek eliszkoltak, mert megjelent egy vadászölyv. Az ember elmosolyodott, de ez volt utolsó tette. Az oly kívánatosnak tűnő bogyók mérge megbénította izmait, így alázuhant a mélybe.

Az étkezési zavar minden életkorban súlyos, nehezen leküzdhető lelki konfliktus jele: így a bulimia (kényszeres evés, amit önhánytatás kísér), az anorexia (attól félve, hogy meghíznak, nem esznek, vagy csak egészen minimális mennyiséget vesznek magukhoz). Az ortorexiások mindenben tökéletességre törekszenek. Gondosan megválogatják ételeiket, bizonyos ételektől szigorúan tartózkodnak. Általában csak biológiai termesztésű termékeket hajlandók enni. Az étkezési zavarok e formájában is feltűnő a férfiak dominanciája. A nők mégis gyakrabban konfrontálódnak az evéssel. Hiszen a család élelmezése mindig a nők feladata, a főzés-sütés kóstolgatással jár, ugyanakkor a társadalmi elvárás a karcsúság, ezért a jóízű evés és az állandó fogyókúra malmában őrlődnek.

Az evéskényszerben szenvedők nem tudják abbahagyni, ha elkezdenek enni. Szégyenérzetük miatt titokban esznek, például éjszaka, ezért folyamatosan híznak. Ezért szenvednek betegségüktől, undorodnak maguktól, depresszió és súlyos bűntudat gyötri őket. Az érintettek harmada férfi. Ferreri alkotását, az 1973-ban készült A nagy zabálást először a budapesti Filmmúzeumban, 1985-ben láthattuk némi késéssel. A film a fogyasztói társadalom szatirikus kigúnyolása.

A torkosság a társadalombírálat keserű eszköze az Arany-parafrázisban is:

HASADNAK RENDÜLETLENÜL

Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.

Ezzel szemben a tiszta erkölcsű Arany János a megoldást is átnyújtja:

„Józan okos mérték. Ez folyamok partja, / Mely rohanó tettek árját visszatartja”.

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások