“Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István)


Mottónk gondolata egybecseng a római mondással: Dum spiro, spero = Míg élek, remélek.

“Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.”

Hankiss Elemér azonosítja a remény és a hit fogalmát. Egymás mellett vannak már a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. rész 13. versében is, kiegészülve a szeretettel:

“Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három”.

Pál apostol a reményt a keresztény élet alappillérének nevezi. Azt írja róla, hogy örökkön-örökké létezik, magának a létezésnek a része, tehát jelentősége messze túlmutat az anyagi világon. Kegyelem által kapjuk, és a kinyilatkoztatásban való éltetőerőt sugározza belénk, ezt is ünnepeljük Pünkösd fényében. Átéljük azt a végtelen szakadékot, amely köztünk és Isten között tátong, és amit a remény erejével lehet és kell áthidalnunk.
Friedrich Schiller így vall erről:

“Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.”

A reményből kell erőt merítenünk akkor, amikor nem látjuk pozitív cselekedeteink eredményeit, ennek az erőnek alapja egy derűvel és békével átitatott lelkiállapot lehet. A remény jelképe a horgony, amivel mintegy a kitűzött célhoz rögzülünk, színe pedig a természet végtelen zöldje. Ahogy Parancs János látja:

“Igen, az hiányzik, az egészséges élni akarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül.”

Másfelől a remény az az indulat, amelyet valamely óhajtott, de ránk nézve még bizonytalan dolog lehetősége lelkünkben kelt. E szemlélet lehet az oka, hogy címül választotta jó néhány ifjúsági és vallási folyóirat, elsőül Vahot Imre irodalmi lapja 1851-ben. A remény így ellentétes érzelmekből alakul, az óhajtás tárgyának képe kellemes, elérésének bizonytalansága kellemetlen. Spinoza azért állhatatlan örömnek (inconstans laetitia) mondja. Minél kisebb a bizonytalanság, annál nagyobb az öröm, míg ha a bizonytalanság teljesen eltűnik, vagy tiszta öröm, vagy békés megnyugvás lép helyébe. Lehet, hogy lemondás, ha negatív élethelyzetet élünk meg, ilyenkor a remény már “csalfa, vak”, avagy “kancsalul, festett egekbe néz”. Esetleg a félelem lehet úrrá rajtunk, mivel csak valószínűségen alapul, s az ellenkező rossznak lehetőségét nem zárja ki: innen gyöke, a ‘rem’ egynek látszik a remeg, remegés szók gyökével. Michael Laitman spirituális gondolatsora szerint:

“A teljes reménytelenség érzésének elérése az emberi lélek mélyének lényegét képező gonoszág feltárulása, azaz a lélek sötétségével való szembesülés. Ebben a pontban válik az ember a teremtés igaz elemévé, ez a pont a mélységével pedig előre vetíti az elérhető magasság mértékét. “

Csokonai Vitéz Mihály lírába oldja ezt a lélekállapotot:

“Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.”

József Attila képei mintegy két évszázad múlva tökéletes párhuzammal jelenítik meg a reménytelenség lélektelen árvaságát:

“Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve, és okos
fejével biccent, nem remél.”

Keresztény vallási értelemben a remény Isten kegyelméből nyert erkölcsi erő, melynél fogva az Istentől ígért örök boldogságot Krisztus urunk érdemei által teljes bizalommal várjuk. Ferenc pápa az ember elsődleges szükségletét látja benne: “reménykedés a jövőben, reménykedés az életben, ez az úgynevezett pozitív gondolkodás. Fontos azonban, hogy ez a reménykedés olyasmire irányuljon, ami valóban segíteni tudja életünket, és értelmet ad létünknek. Ez az oka annak, hogy a Szentírás óv a hamis reményektől, amelyekkel a világban találkozunk. Ne bálványokba, hanem az élő és igaz Istenbe vessük bizalmunkat! Ha eljön az idő, amikor az ember az élet nehézségeibe ütközik, megtapasztalja e bizalom törékenységét, és más bizonyosságnak érzi szükségét, megfogható és konkrét biztonságnak. Azt hisszük, vigaszt találhatunk a pénz nyújtotta biztonságban, a hatalmasokkal kötött szövetségben, a világiasságban, a hamis ideológiákban. Sokkal inkább megelégszünk azzal a múlékony reménnyel, amelyet ezek a hamis bálványok kínálnak, mint azzal a biztos, nagy reménnyel, amelyet az Úr adhat. A 115. zsoltár így szól:

“Istenben kell bízni és remélni, Isten pedig majd áldását adja ránk.”

Kossuth a sodró történelmi időkben új összefüggésbe ágyazta a cselekvés és a remény kettősét. (Késő című vezércikkének megjelentetését a cenzúra megtiltotta. Aggályosnak találták intését a tettek szükségességére.)

„…Embert, ki estve az inség karjai közé hajtotta fejét, egy éj szerencsés fordulata bőségre ébresztheti. Nemzetet soha. – Nemzetek sorsa fatumot [végzetet] nem ismer. Nemzet csak azzá lehet, a mire magát önmaga teszi. A ki pedig mindent csak önmagától várhat, annak a remény nem adhat semmit; nem is szabad hát reménylenie. Mert a ki reményből él, az nem cselekszik. Nemzetnek pedig cselekednie kell, cselekednie mindig, untalan, egy percet sem kell elmulasztania…”

Más szempontból remény híján nem indulhat semmilyen cselekvés, különösképpen közösségi, nemzeti, sőt összemberi értékek tudatosítása nélkül. Arany János erről tett hitvallást:

“Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

Őrizzük bizakodásunkat Kölcsey lélekemelő, szép sejtelmével:

“Kéklő lepelben messze jár Előtted a Remény.”

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások