Történeti nézőpontból az ember beszéd- és gondolkodásképességének része az imádkozás képessége.

A költői közelítés mellett álljon itt a szótári definíció: Az imádság (lat. oratio, precatio): a szó szoros értelmében beszélgetés Istennel; tágabb értelemben a minden időben és helyzetben megélhető személyes kapcsolat Istennel, az élet Urával és fenntartójával. – Az ima a vallásosság erényének cselekedete, a keresztény élet alapfeltétele. Az imádság akkor tökéletes, ha fölfedezzük az időtlent, az érzékelés tisztaságán keresztül.

“Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?” (Reményik Sándor)

Nagy Gáspár: Ima

Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –

és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.

Az érzékelés akkor tisztul meg, ha megszabadul minden előre kialakított véleménytől, és személyes nyereségvágytól. Akkor aztán meglátjuk a csodálatost és a szívünk eltelik csodával, ahogyan Dsida Jenő áhítatában:

“Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.” (Gyöngék imája)

Történeti nézőpontból az ember beszéd- és gondolkodásképességének része az imádkozás képessége. Az emberi ész, amennyiben valóban szabadon teszi föl kérdéseit és nem határolják le világnézeti korlátok, mindig keres valakit, aki létezésének oka, és aki nap mint nap tapasztalható módon gondoskodik róla. Idézzük ide Eckhart mestert:

“Ha az egyedüli ima, amit elmondasz egész életedben, így hangzana: ‘Köszönöm’, az is elegendő lenne”.

Antoine de Saint-Exupéry: Fohásza szerint:

“Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére. Add, hogy a legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékra, az életre méltók lehessünk!”

Minden vallás tanúskodik e keresésről. Az ember az imában túllép önmagán, a maga világán, a természetes valóságon, és egyúttal elfogadja, mert szembesül vele, saját végességét és gyarlóságát. Dsida Jenő: Estharangok

“Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!… valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom…
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom”.

Az ókori görögöknél és rómaiaknál az istentisztelet része, kérést v. köszönetet kifejező beszéd. A görögöknél a kérő ~ euché, a hála~ epainosz. A rómaiaknál a kérő ima a preces. Áldozat bemutatásakor a pap előimádkozott. Minden fontosabb esemény (népgyűlés, törvényszéki tárgyalás, ünnep, játék, harc, a görögöknél még a színielőadás is) imádsággal kezdődött. A különböző népekben máig tovább élő imákat több szempont szerint lehet csoportosítani. Az imádkozás módja alapján történhet szóval, gondolattal, érzelmeink, belső küzdelmeink, munkánk, önmagunk fölajánlásával. A szóbeli imádság pár szavas formája a röpima. A mély érzülettel végzett a benső vagy elmélkedő. Tartalma, ill. célja szerint van hálaadó, dicsőítő, engesztelő és kérő. Az egyháziak hivatalosan is, egyénileg is szinte minden cselekményt hálaadással fejeznek be, mint pl. Deo gratias. A szentmise állandó dicsőítő imája a Dicsőség a magasságban Istennek. Jellege szerint van liturgikus és magánimádság, egy különleges csoport az archaikus népi imádságoké.

Ám az ima nem helyettesítheti a megfelelő cselekvést: – ahogy Lev Tolsztoj fogalmazott: “Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.” És a mások ellen forduló ima is távol marad a Szentlélek sugallta igaz könyörgéstől. A kis anekdota erre világít rá. Egy ájtatos öreg néni a háború után így emlékezett: Isten nagyon jó volt hozzánk. Imádkoztunk, imádkoztunk és az összes bomba a város másik részére esett.

A Szentírásban az imádkozást szívesen írták körül, konkrét megnevezés helyett. Így a szólni, szájat megnyitni, hívni, kiáltani, sírni, szívet-lelket Isten elé önteni; a magasztalni, dicsőíteni, áldani, ujjongani; énekelni; kérni, hálát adni, leborulni, segítségül hívni, könyörögni igék mind az imádkozást jelölik. Ugyanígy a leborulás, a térdepelés, a kezét kitárja és az Isten arcát keresi szintén az ima kifejezései lettek. Az ikonográfiában jelei az összekulcsolt, ill. a nyújtott tenyérrel ég felé irányuló kezek.

Fundamentuma az alázat és a tiszta hit: “mindazt, amiért imádkoztok, higgyétek, hogy már meg is kaptátok” (Mk 11,24). Babits a Jónás imája versben így fohászkodik:

“Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé”.

Jézus gyakran imádkozott, étkezés előtt, fontos tettei, döntései előtt, éjszakai magányában és tanítványai körében, a Lélek örömében és halálfélelmében. Valójában állandó imában élt, lelke mindig együtt volt az Atyával (Jn 1,51). Ilyen önátadással az ima erejének nincs határa: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek” (Mk 11,24; Lk 17,5). Másrészt Jézus tanítványainak kérésére megtanította őket a Miatyánkra anélkül, hogy ezzel egyetlen formába szorította volna bele, mégis örökérvényűnek éljük meg.

Az ima Isten ajándéka. „Akár tudjuk, akár nem, benne Isten szomjúsága találkozik a miénkkel. Isten szomjazik arra, hogy mi szomjazzunk Őreá” (Szt Ágoston).

Imádkozni minden körülmények között és mindenütt lehet, úgy imádkozunk, ahogy élünk, mert úgy élünk, ahogy imádkozunk. József Attila a Csöndes estéli zsoltárban így jajdul föl:

“Sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.”

Jakab 1,16-ban így erősít: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”. Majd az 5,16-ban ekképp: “Nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében” – hiszen összeköt a hatalmas Istennel! Az ima a hívőnek lélegzetvétel, központi szerepet tölt be mindnyájunk életében, ezáltal a közösség érdekében végzett szolgálat is!

“Kisgyermek koromban nem értettem, miért csak az emberekért kell imádkoznom. Miután édesanyám lefekvés előtt megpuszilt, magamban kiegészítettem az esti imát egy általam kiötölt fohásszal valamennyi élőlényért.” (Albert Schweitzer)

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások