“Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csönd, amit meg akarsz törni.” (Hölderlin)

“Leült a fűbe, és élvezte a holdsugárt, a csend áradását. – A városra nem borul holdfény, csend, az utcák népét nem érdekli a magány. Számára a csend gyötrelem, mert új művet nem terem. Nincs benne cél, erő. Csupán elhulló idő, melyben az ember tervet se sző. A város csendje veszélyt, félelmet rejtő, elmúlást, végsőt sejtető. Meg kell törni hát, le kell győzni, ezért serénykedik olyan lázasan minden városlakó… Folyvást alkot, dicséri művét és magát. Az öntudatlant, a csendtől rettegő teremtőt. Ám akinek látása van, s elméje merengő, nem fél. Keresi a csendet, a holdfényt, a magányt” (Sári László: Az ifjú Lin-csi vándorlásai).

Mi hát a csönd: leküzdendő, fenyegető gyötrelem, avagy egyszerűen természetes szünet a hangok között? Az egyik legszebb fogalmat jelentő szavunk, a lélek ígéretes menedéke?

“A csönd nem csupán a természet hangja, hanem a lélek legbenső szükséglete” (Tatiosz).

Az eliramló időben, a folyton változó napi jelenségek kavargásában hiányolunk valami változatlant, szükségünk van valamely állandóság nyújtotta biztonságérzetre, például a meditatív életünkben tapasztalható belső csönd békességére, amely csak úgy teremthető meg, ha az elme ugrándozó gondolathalmaza már nem az urunk, hanem az eszközünk.

“Csakis a csendesség fordítja az elmét a hit és az odaadás irányába. A csendesség tesz képessé a szellemi örömök élvezetére és teszi az elmét szilárddá” (XIV.dalai láma).

Mindenkiben fölébredhet egyszer a sóvárgás, hogy fölismerje és megismerje ezt a másik létező világot, hiszen sejtésünk van arról, hogy ebből szakadtunk ki, és ide térünk vissza:

“Minő mennyei csendesség lelke lebeg körültünk” (Berzsenyi: Az est).

Ennek a csöndvilágnak útba igazító üzenetei vannak a valódi értékekre, a boldogító önfeledtségre, a szeretettel teljes létezésre. Ez ölelhet át az erdő mélyén tapintható, a barlangok örök időket idéző csöndjében.

“Az Úr a csend barátja. A fák, a virágok, a fű csendben nőnek. Nézzetek a csillagokra, a Holdra, a Napra – milyen hangtalanul járják útjukat” (Teréz anya).

A festészetben a csendélet műfaja (jóllehet félreértett tükörfordítás e név) olyan festmények csoportja, amelyek különféle módon csoportosított dolgokat ábrázolnak, ezek gyakorta éppen virágok, gyümölcsök. Jeles alkotásai ismertek Pompeitől a németalföldieken át Michelangeloig, Cézanne-ig, nálunk Munkácsy Mihályig, Bogdány Jakabig.
Sajátságos, hogy a csöndről számosan ejtenek szót, hiszen a ‘csönd’, illetve a ‘csend’ igen sokféle hatásban és életterületen érvényesül. Van nagy csend, álomcsend, lelki csönd, mélységes csend, kolostor-csend, világűr csöndje, abszolút csend, őszi csend, téli csend, szélcsend, cella-csend, sűrű csend, síri csend, halálos csönd, félelmetes csend, vészterhes csend – ahogy a mondás tartja: minden anya tudja, hogy a csendes ház bajt jelent. Lehet vihar előtti és utáni:

“A természetben minden változik, keletkezik és elmúlik. A bölcs hangját sem hallod mindig, ahogy a vad vihar sem tombol örökké. A mennydörgést csönd követi, s a sötét nyomán mosolyog a szivárvány” (John Heider).

A mélázó Tóth Árpád boldog csendről beszélt. A természetbe feledkező Áprily Lajos azt írta, hogy zúgott a csend, megnőtt a csend, hallani meséjét a mulandóságról. Az elmélkedő-szóbűvölő Babits Mihály vallomásába szövi bele, a csönd és a csend alakot egyaránt alkalmazva:

“Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem! (Szerelmes vers)

A nyugtalan, űzött Ady Endre Jó Csönd-hercege viszont félelmetes látomás: “Oh, jaj nekem, ha elnémulnék. A fehér csönd versében is riadalmas:

“Karollak, vonlak, s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel”.

Juhász Ferenc életérzése éppen ellentétes A csönd virága áhítatos életképében:

“egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra
ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája
kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága”.

Áprily otthonának csendje békét és megnyugvást hozó: “Jó Csönd herceg? Nem herceg itt a csend, Patakparton ülő tündérleány. (A völgyünk csendje). Tóth Árpádnak magány, sors-érlelte “Én csöndvagyok. Itt ne keress zenét.

“Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak”
(Isten törött csellója, hallgatok).

Thomas Merton, A csend szava című művében szintén ellentéteiben közelíti:

„Kell legyen a napnak olyan része, amikor a tervező ember megfeledkezik a terveiről, és úgy tesz, mintha egyáltalán nem volnának tervei. Kell legyen a napnak olyan része is, amikor a beszédre vállalkozó ember néma csöndben marad. Értelme nem formál újabb mondatokat, s csak azt kérdezi magától: mit is jelentett mindaz, amit eddig mondott? A csendben megtanuljuk a dolgok közti különbséget.”

A többféle jelentéssík a mindennapi zajongást tükröző összetett szavakba kapcsolódó hangsorként is képszerűen, élesen rajzolódik ki. Például a csendháborítás-csendzavarás, amire a csendrendelet válaszol. Sőt, az idők során az ennek betartatására rendelt személy, a csendbiztos, majd a csendőr, az élet számos területének törvényes rendjéért is felelőssé vált.

“Ó csend, világ jótevője, hányszor feszítenek keresztre naponta!” – sóhajt föl Képes Géza.

Morális ellentétre világít rá Stevenson aforizmája:

“A legkegyetlenebb hazugságot sokszor a hallgatás fejezi ki”.

A mi közmondásunkkal cseng össze – hallgattál volna, bölcs maradtál volna – Abraham Lincoln elméncsége:

“Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk; mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.”

Újabb kori jelentésréteget alkot a csendestárs, a vállalkozásban a nem hivatalos, de igen fontos résztvevő. A közös időtöltéseknek, táboroknak, üdülő programoknak, gyógyító célú együttléteknek nélkülözhetetlen eleme pedig a csendes pihenő, a csendes foglalkozás, a jóga világában a mauna. Nyelvünk játékossága is megnyilvánul abban, hogy a hangutánzó kedves szavaink, mint a cseng, csöngés, csendül látszólag közeli hangalakúak a csenddel. Ez a kettősség is ott vibrál Fodor Ákos gondolataiban:

“a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…
a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásimulsz,
s veletart szíved” (Sose bánd).

Tömör szentenciát fogalmazott a csend – és életünk – lényegéről Széchenyi István, a legnagyobb magyar:

“Az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog életre”.

 

To’Piro

 

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások