“Amikor nem tartunk bűnbánatot, nagyon gyorsan belénk lopódzik a vágy a gazdagságra, és kitalálunk mindenféle mentséget, csakhogy igazolhassuk magunkat. A bűnbánat szellemének gyöngülése lelkünk kárára való. ” Teréz anya

 


Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye föl az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki gyermekének koporsójára hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott. Az angyal azt gondolta, teljesítette a feladatot. Isten megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Gyűjtögette a különböző könnycseppeket: hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, haldokló emberét… Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon! Szomorú volt az angyal. Betért egy templomba pihenni. A félhomályban egy embert vett észre, aki keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Az angyal érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Isten így szólt hozzá: – Látod, nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bűnbánat könnyéről verődik vissza. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ám ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.

Vallási kontextusban jól ismert a bánat szó használata annak a lelki folyamatnak a leírására, amelynek során a bűnös ember megigazul. Ez áll a 2Korintus 7:10-ben:

Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez“.

Balassi Bálint őszintén tárja lelkét Istene elé:

Harmincharmadik, Kiben bűne bocsánatáért könyörgett
Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbítsd lelkem terhét!

Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elíjedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben”.

Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez“.

A másik megbánás csupán egy ‘sajnálom’-ot jelent. Elrontottam valamit, és sem nekem, sem a másiknak nem jó, akkor szánom-bánom – ez nem Isten szerinti szomorúság. A visszatérés Istenhez annyit jelent, hogy bűntudatom van, odamegyek Istenhez, vele rendezem a kapcsolatot. Reviczky Gyula hívó szava így szól:

Jöjjetek sírni templomomba;
Verjétek bűnös melletek’,
S a szeretet nagy istenétől
Jó, tiszta szívet kérjetek.
A könnyezőhez, búsulóhoz
Vigasztaló szót szóljatok.
Egymást ölelve, megbocsátva:
Így tartsatok bűnbánatot!

Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam útjaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád” (14-15.).

Meg kell térnünk Istenhez, oda kell állnunk Elé, mint ahogy a tékozló fiú is ott állt atyja előtt, s Isten ugyanúgy látja a mi életünket is, ahogy ott vagyunk a moslékos vályúnál!
A görög ‘phantén’ szó, az Isteni szomorúság jelentése hordozni, gyászolni. Akkor vagyok szomorú, ha hordozom a bűnömnek a következményét, s gyászolom önmagamat! Az Újszövetség könyveiben többször előfordul ez – „lehetetlen a szomorúság, amikor a Vőlegény köztük van”. A szomorúság ellentéte is igaz! Ha ott vagyok mellette, akkor miért gyászolnék, hisz élek, s Ő is él! Miért kell nekem hordozni, amikor Ő már rég levette a bűneimet.

Anthony de Mello atya dialógusa a mester és prédikátor között zajlik:

“- Mester, miért nem beszélsz soha a bűnbánatról?

– De hát ez az egyetlen, amit tanítok!

– Pedig én soha nem hallottam, hogy a bűnök miatti szomorúságról szóltál volna!

– Mert a múlt már nincsen, a valódi bűnbánat nem a múlt miatti szomorúság, hanem a valóság radikálisan új szemlélése.

A bűnbánat többet jelent a rossz tettek puszta elismerésénél. Gondolkodásmódbeli és szívbéli változást jelent. Magába foglalja, hogy elfordulunk a bűntől, és Istenhez fordulunk megbocsátásért. A bűnbánatot az Isten iránti szeretet, valamint a parancsolatainak való engedelmesség iránti őszinte vágy motiválja.
Kálvin János bűnvalló imája:

“Megvalljuk és megismerjük szent Felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra. Mindazáltal, Uram, bánjuk, hogy téged megbotránkoztattunk, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve, hogy a te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk.

Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek teelőtted.
Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban az ő nevéért. Ámen”.

 

To’Piro

 

 

Hozzászólások