“Senki hát halandó embert, ki e földön várja még végső napját, ne  nevezzen boldognak, míg élete kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.” (Szophoklész)


József Attila: A bánat

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

A bánat szó első említése nyelvemlékeinkben a Jókai Kódexből ismert, azaz a 14. század végére, a 15. század elejére datálható. A szó eredete ismeretlen, de a ’megbánást érez’ jelentésű ‘bán’ alap igére vezethető vissza, amelynek korai jelentése talán ’bajnak tart’ lehetett. Egyes szomszédos népek ezt az alapigét átvették a magyarból és beépült szókészletükbe, pl. a szlovák banovať (sajnál), az ukrán банувати (epedezik, bánkódik), román bănuí (haragszik). A bánat vagy szomorúság egyfajta emberi lelki állapot, érzelem, pszichikai fájdalomérzet, amelyet valamely veszteség, kilátástalan állapot vagy az egyén tehetetlenségérzete idézhet elő.

A velünk született emberi alapérzelmek egyike, a klasszikus ekmani meghatározásban is a hat primer, az emberiségre egyetemlegesen jellemző érzelem egyike, az öröm, a harag, a meglepődés, a félelem és az undor mellett. Spontán módon és jól felismerhetően tükröződik az ember arckifejezésén, mimikáján, gesztusain, testtartásán, viselkedésén, illetve a beszéd hangszínén, hanglejtésén. Szólásunk szemléletes képe: a bánkódó lógatja az orrát. A bánat gyakori fizikai kísérője a sírás, ahogy a népdalban is:

“Utca, utca, bánat utca
Bánatkővel van kirakva
Azt is az én rózsám rakta
Hogy én járjak sírva rajta”.

Vannak emberek, akik azt mondják magukról, hogy nem képesek sírni. Pedig a szomorúság olyan, mint egy patak, utat kell engednünk neki. Ha nem tesszük, felgyülemlik, mint egy tározóban, ennek a tározónak a megtartása óriási erőt kíván, sokkal nagyobbat, mint amennyit a fájdalom elviselése eredetileg kívánt volna; aztán egyszerre túlcsordulhat. A kutatók azt találták, hogy 27 vizsgált érzelemből a szomorúság tart a leghosszabb ideig. Ugyanakkor azt tartják, legjobban arról ismerni egy embert, hogy min szomorkodik.

A Biblia beszél az ún. szent szomorúságról. Amikor Jézus közeledett Jeruzsálemhez „látván a várost, síra azon”. Nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. A várost fenyegető isteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága szomorította meg. Ez jellegzetesen Isten szerinti szomorúság. Jézus, barátja, Lázár sírjánál is sírt, sőt az ellenségének a sírjánál is, megélve az ő szomorúságukat. 42. zsoltár 7. verse adja az örök választ: “Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit kesergesz ennyire? Bízzál Istenben s nem hágy el”.

A bánat szóval nem pusztán magát a belső érzelmet, de annak külső jegyeit, manifesztálódását, a magányt kereső, céltalan búslakodás folyamatát is leírhatjuk.

Juhász Gyula:

“Bánkódva Alkonyárnyas órán,
Míg száz vád bánt, száz gyötrelem,
S baljós, bajos bánat hajol rám
Alkonyórán, aggón borongván
Emlékezem, emlékezem”.

Buda Ferenc:

“Rám sírja sárgán
lombját az őszi erdő.
Belep a bánat”.

Nemegyszer a bánat kifejezéssel jelöljük a jelentésében a fentiektől eltérő megbánás érzületét, azaz amikor valaki bizonyos tette vagy döntése fölött utólag sajnálkozik, még szólás is rögzíti: „Késő bánat, eb gondolat”. Klasszikus példa Dávid története. Boldog volt Betshabéval, a megöletett Úriás feleségével egészen addig, míg nem jött Nátán próféta, és szembesítette bűneivel és annak következményeivel. Dávid igazán szomorúságba esett, nemcsak szégyenletes tette és bűnének következményei miatt, hanem belátta, hogy Isten ellen vétkezett, őt bántotta meg igazán. A mély összefüggéseket megmutató nyelvi jelenség, hogy a ‘bánt’, a ‘bánat’ és a ‘bánik valakivel’ közös tőről ered.

Amikor azt észleljük, hogy velünk, vagy körülöttünk negatív események történnek, avagy egy szomorú emlék újra fölelevenedik, megváltozik a különböző kémiai anyagok szintje az agyban. Ez az oka az érzelmi élménynek, amit szomorúságnak nevezünk. Miután a kémiai anyagok visszatérnek az eredeti szintjükre, a bánat érzése eltűnik. És így válik azután a szomorúság előbb komorsággá, azután elszigeteltséggé, azután keserűséggé, majd elkeseredettséggé és végül kétségbeeséssé. A szomorkodás, bánkódás, búslakodás kesergés, csüggedés, búsongás ellentétes érzése az öröm, e szempontból is a polaritás jegyében élünk. A XIII. századi buddhista tudós, Sza-Szkja Pandita így fogalmazott: “Szegénységre jutsz, sose bánkódj, ne légy gőgös, ha meggazdagszol. A sors ereje messze elhat, öröm s bánat egymást követi.”

Az élet mélységeit ismerő William Shakespeare a szükséges váltást igenli:

“Megátalkodni a bánatban: ez vétkes nyakaskodás. Nem férfias bú, Isten elleni rugódozás, mely gyarló szívet és nem béketűrő elmét árul el, és bárdolatlan, együgyű eszet”.

Petőfi Sándor aforizmája is lelkünkben rezeg:

“A bánat? – egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm”.

A szomorúság akkor válik problémává, ha a mindennapi életünket, szemléletünket, fizikai állapotunkat, hangulatunkat befolyásolja.

Wass Albert a nemzeti identitást is ezzel köti össze:

“Mit jelent magyarnak lenni? Elsősorban örömet, mindazt az örömet, ami becsületes szándékban s a munkában megterem, hogy az igazság mindig erősebb a hamisságnál. Második sorban jelent büszkeséget, hogy bírni tudtuk a szenvedést, amit azért rakott Isten a vállunkra, hogy általa megerősödjünk. De ugyanakkor bánatot is jelent, igaz testvéri bánatot azok miatt, akik számára továbbá is csak remény marad magyarságuk vigasza.”

Horváth István A várépítő című versének gondolatai a mindig továbblépő embert rajzolják:

“Ki megy? Ki érkezik? Ki a hibás? – hogy a tópartot bánatok szegik? S miért, hogy ködökbe bújik a határ? Már a fények is porló oszlopok. S lám, a lélek, ki mindent megszokott, úgyis, ha lombot, füvet síró szél tapos, rakja vágyakból, rakja várait”.

 

To’Piro

(illusztrációk: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások