“Bár ezt emberi értelemmel föl sem lehet fogni, én mégis azért imádkozom, hogy átéljétek, és igazán megismerjétek Krisztus  szeretetét, és ezáltal Isten maga töltsön be titeket teljesen.” (Efezusi 3:17-19)

Ha valamire úgy vágyakozunk, hogy a lelkünk mélye is érintett, akkor mondjuk, áhítjuk a megvalósulást. Az áhítat, latinul devotio több jelentésmódosuláson ment át. A hinduizmusban a bhakti az istenség iránti áhítatos odaadás, feltétlen szeretet. Célja, hogy az ember megszabadulhasson a számszárától, a létforgatagból, ehhez nyújt segítséget az istenség, Siva vagy Visnu. A bhaktiban az életet nem megvetni kell, hanem megismerni, szeretni és szépségeit élvezni.

Az ókori római kultúrában az isteneknek szóló áldozat, illetve a katona teljes odaadása a harcban, a halált is vállaló önfeláldozása. Keresztény vallásos jelentését a szó a 12. században kapta: készséges önátadás az Isten szolgálatára. Aquinói Szent Tamás szerint az áhítat a lélek derűs készsége a jóra. Kissé későbbi jelentése a vallásosak cselekvő erénye, mely által az akarat szívesen és örömmel vállal cselekvést Isten gyermekeként. Kiindulópontja a tudatosan vállalt hódolat és szeretet Isten iránt. Egy kedves anekdota szól erről: Egy jámbor asszony minden reggel a templomba sietett, hiszen eltöltötte az Isten iránti szeretet. Az úton többen köszöntötték, ám ő mélyen elmerült áhítatosságában, csak sietett Isten házába. Egy reggel azonban már zárva találta a templomot. Elkeseredett attól a gondolattól, hogy életében először elmulasztotta az istentiszteletet. Nem tudván, mitévő legyen, föltekintett. Akkor megpillantotta a cédulát az ajtón. Ez állt rajta: Idekinn vagyok!

A természetfölötti áhítat föltételezi a kegyelmet is, amiben bízva a vallásosság gyakorlása belső, lelki öröm, és külső összeszedettséget eredményez. Jelenti a lelki készséget mindazon dologra, mely által Isten iránti tiszteletünknek és szolgálatunknak eleget teszünk.Az asztronauták, ott fönn, amikor a világot teljes egységben látják, örök mozgásban lévő dinamikus entitásnak, akkor éreznek túláradó áhítatot. Talán épp az egység megtapasztalásáért küzd az emberiség mindig, mert általa nem csupán a túlélésért harcol, hanem e tökéletesedés átéléséért. Az áhítatba merülés szinte kényszerít, hogy elmélyedjünk a világ átélésében a jelenünkben. Áhítatot élhetünk meg az emberi teremtő erő csodái előtt is, mint a világ 7 vagy több csodája, de ennél fenségesebb lehet a természet csodáinál állni, de az áhítat lélekig hatoló forrása lehet egy közösség összetartása katasztrófa idején. Áhítatban élve fölismerjük, hogy az élet maga egy ajándék, és mély kapcsolat fűzi az embert a teremtett természet és világegyetem végtelenségéhez, és elálmélkodhatunk azon, hogy egy nagyobb egység részeként létezünk. Az istentiszteleteken együtt zengett zsoltárok, az orgona elragadtatott hangzása mindenkor lélekemelő.

A zene önmagában is megadhatja ezt az élményt, kinek-kinek személyisége szerint. Egy címében is ezt ígérő mű például: Verdi: Négy áhítatos éneke, melynek tételei: Ave Maria, Stabat Mater, Laudi alla Vergine Maria, Te Deum.

Az áhítat szinonimái: ájtatosság, ámulat, csodálat, bámulat, elképedés, odaadó figyelem, nagyfokú tisztelet, Istenhez fohászkodás, vallásos elmélyülés, és végül maga a templomi szertartás.

A katolikus hitélet egyik eleme a keresztúti ájtatosság: ez elmélkedő imádság-sor, mellyel a hívők fölidézik Jézus keresztútjának történéseit. Közben végig kell járni a stációkat, mert ez segíti az átélést és azonosulást a szenvedő Jézussal. VI. Pál pápa óta Rómában, a Colosseumban a nagypéntek esti keresztúti ájtatosságot a pápa vezeti. Az általában pénteki napokon végzett szertartásra lelkiismeretvizsgálattal és a tökéletes bánat fölindításával jó készülni. Célja, hogy a keresztút gyümölcsei az imádkozó lelkében is megteremjenek. Az ájtatosságot a keresztúti ének vezeti be, és a stációk előtt annak egy-egy versszakát éneklik. Az „Imádunk téged Krisztus és áldunk téged” verzikulusra mindenki válasza: „Mert szent kereszted által megváltottad a világot”. A keresztúton Jézus szenvedésének és halálának szemlélésében a mindig élő Isten Fia és az Ő elevenítő Lelkének hatásai, kegyelmei adatnak a megfelelő módon közeledő léleknek. A szenvedés szemlélésében a lélek megkapja a kegyelmet (ki-ki a hite, ill. hitbeli fölkészültsége szerint), hogy megismerje, megszeresse és gyakorolja azokat az erényeket és tökéletességeket, melyeket Jézus a keresztútján mutat számára.

Babits Mihály: Októberi ájtatosság – részlet

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat vegyítesz, sújtasz,
s lelket a lomha rögökben gyújtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadír,
a jármod édes és a csapásod ír:
az Egy, aki Valaki, mégis,
akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk!

Kórus padjáról, halld, sűrű rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:
hatalmas vagy földön és égen:
adj, magad ellen, erőt énnékem!

A rózsafüzér közösségben való imádkozásának többféle változata lehetséges. Megfelelőnek látszik, ha egy előimádkozó vezeti az imádságot, a hívek pedig folytatják az általa elkezdett imát.

A négy rózsafüzér az örvendetes, a világosság titkai, a fájdalmas és a dicsőséges. A rózsafüzér-ájtatosságot hagyományos módon keresztvetéssel kezdik, majd elmondják az Apostoli hitvallást, a Mi Atyánkot, és három Üdvözlégy Máriát a megfelelő titkokkal. Sok helyen szokásban van, hogy elimádkozzák a következő imádságot: Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra. E mély áhítattal, többször ismételve elmondott imának gyógyító hatást is tulajdonítanak, másokért zsolozsmázva is.

Weöres Sándor: (Két Hajnali Himnusz – részlet) Áhítat

Szűz rózsákkal kél a hajnal…
égő szívvel, dalos ajkkal
üdvözöllek, Alkotóm!
Mint az anyjából a gyermek,
im a dolgok is kikelnek
durva, mély árny-burkaikból,
hogy színnel köszöntsenek.
Égi Hűség! Gyönyörűség!
Te legtisztább Célszerűség!
Te egyetlen Bizonyos!

 

To’Piro

(illusztrációk: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások