Áprily szinte év-pontossággal egyidős volt azzal a két szintén kimagasló költőtársával, akiket ötven éve őelőtte két héten belül elveszítettünk: Kassák Lajossal és Füst Milánnal. Áprily Lajos 1967. augusztus 6-án hunyt el 79 évesen. És egy-két évnyi különbséggel akár egyidősnek is mondható a nagy, az első Nyugat-nemzedékbeliekkel: Babitsékkal, Kosztolányiékkal. Ám ő ̶ késve is, kivárva is ̶ már a másodikkal, Szabó Lőrincékkel indult. Így talán jobban megadatott néki a hagyományőrzés és a hagyományok nemesítése.

Szépen állapítja meg Áprilyról Grétsy László:

„A formai tökéletességre, verssorainak zeneiségére rendkívül sokat adó költő, egyszersmind nagy nyelvkultúrájú műfordító, akinek szerkesztői tevékenysége is jelentős. 1929-ben Erdélyben élt, s az erdélyi táj ̶ valamint általában a természet ̶ egész életében ihletője maradt.” 

Tegyük hozzá: szinte ugyanezt elmondhatjuk az ugyancsak költővé lett fiáról, Jékely Zoltánról is. Az Áprily különben fölvett név: költőnk Jékely Lajosként született. A családnevüket az irodalomban Zoltán viszi tovább. Figyelemre méltó Hegedűs Géza megállapítása is Áprilyról:

„Talán éppen a tisztaság az, ami elsősorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben.”

Hozzátehetjük: tisztaságához, poéziséhez, életigényéhez is hozzátartozott egyrészt a csend. A csend, amely gondolatébresztő, továbbihlető, szellemi-lelki feltöltődést hozó volt a költő számára. Áprily halk szavú, valóban csöndes alkotó, akinek azonban hiteles a csöndje, épp ezért van/lehet mindenki számára termékenyítő mondanivalója. Másrészt pedig a hang, a szó, a szólás, sőt a mondat is kulcsszó több költeményében. Ennek is köszönhető, hogy egyenrangú beszédpartnereinek tekinti a hanggal vagy akár szóval, zeneiséggel bíró madarakat. Alföldy Jenő egyik írásában egyenesen „a madarak énekese” epiteton ornansszal tünteti ki Áprilyt.

De milyen is volt magának az énekesnek, azaz a költőnek a hangja? Dalos László egy viszonylag friss élményével emlékezett rá, nem sokkal Áprily halála után:

„A hangja? Most is a fülemben van. Halk volt, szelíd, romantikus. (…) A hangja színéből, hanghordozásábül, sajátos lélegzetvételű versmondataiból szinte mindent átvettek azok a hősök, akik az Áprily Lajos fordította drámákban élnek. (…)”

Ha asszociálni akarunk, a legillőbb, hogy a „Lemezen a hangom”-ját idézzük. Halála előtt alig egy évvel, 1966. szeptember 24-én írta:

„Küldöm a hangomat, messzire, hozzátok / akiket szeretek, rokonok, barátok. / Hangomat, amelyen annyiszor daloltam, / mikor hegyeitek között vándoroltam. / Küldöm a hangommal szívem is hozzátok: / szívem dobogását benne hallgassátok.”

Áprilynak köszöni minden középiskolás a magyar Anyegint, Puskin remekét. És ő fordította szép magyarsággal Turgenyev prózaverseit, köztük a legismertebbet, „Az orosz nyelv”-et. S miközben fordította, gondolatban alighanem kicserélte a jelzőt: „magyar”-ra. És emlékezett az „odahaza” Erdélyére is…

„A kétségek napjaiban, nyomasztó töprenkedések idején, amikor hazám sorsára gondolok ̶ te vagy az egyetlen támogatóm és megtartóm, te nagy és hatalmas, igaz és szabad orosz nyelv! Ha te nem volnál, hogy ne esném kétségbe mindazok miatt, amik odahaza történnek! De nem lehet elhinni, hogy ilyen nyelvet nem nagy népnek juttatott a sors!”

Zárjuk megemlékezésünket a hattyúdalszámba menő Áprily-verssel:

„Vállald a szót!” „Humanisták ̶ mondják. Vállald a szót, / s ha téged illet, csak kiáltsd oda: / A bigottság embert ölt, milliót, / az emberiesség nem ölt soha!”

 

Holczer József Pompiliusz

 

 

Hozzászólások