Trianon 2018 – Magyarnak lenni, a magyar nemzethez tartozni nagy kitüntetés, egyben drámai sors. A Nemzeti Összetartozás Napján köszönet mindenkinek, minden embernek, égi és földi hatalomnak, aki tett valamit a nemzeti összetartozásért, nemzetünk fennmaradásáért.

„Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember” – írja Széchenyi egyik művében. Mi is történt 98 évvel ezelőtt? Ahogy a korabeli sajtó írta, elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt.

“A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették…” – így írt a Pesti Napló korabeli tudósítója 1920. június 4-ről, amikor Magyarország elszenvedte ezeréves történelmének egyik legnagyobb csapását.

Nagy-Trianon kastély, itt írták alá a békediktátumot (Készítette: © Benoît Prieur / Wikimedia Commons)

A háború végén népünk és országunk szilárd erkölcsi elvek és tettrekész vezetők nélkül maradt. A világháborút lezáró békediktátummal a felvirágzás megszakadt. Elvették tőlünk és másoknak adták volt területeinknek közel háromnegyedét (72 %), lakosainknak pedig közel kétharmadát (64 %). Minden három magyar közül egy – összesen 3,3 millió – idegenbe kényszerült. A kereken szép Magyar Birodalomból (325 ezer km², 20,9 millió lakos) nekünk csak egy apró csonkot hagytak (93 ezer km², 7,6 millió lakos), amely nemcsak torzó volt, hanem gazdaságilag szinte életképtelen is.

Szellemi örökségünktől megfosztottak. Az elorzott területeken igen gyors menetben számolták fel iskoláinkat, kulturális, tudományos és vallási intézményeinket. A magyar szellem óriásait elűzték, lehetetlenné tették, avagy fizikailag likvidálták. Közel 400 ezer magyart kényszerítettek otthona elhagyására és idegeneket telepítettek az egykor volt magyar földre. Népünktől még nyelvét is megpróbálták megtagadni, és a kényszerek hatására rohamos lendületet vett a magyarság asszimilálódása.

Népünket Trianonban (1920), majd Párizsban (1947) megtépázták. A szocialista érában hallgatásra kényszerítették. Trianon ugyan a magyar fül számára az egyik legszomorúbb gondolatokat idéző szó, ám ugyanakkor a dac és összetartozás szimbóluma is. Bár az erősebb jogán 1920-ban eltiporhattak minket, a magyarság mégis bizonyította – és bizonyítja máig, – semmilyen szerződés, vagy igazságtalan dokumentum nem szakíthatja szét az ezer éves együvé tartozásnak az érzését! Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár”- mondja egy anonim aforizma. Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Karinthy írta „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára”c. művében:

„…De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

A magyarok a trianoni “béke” aláírásának a napját 1920. június 4.-ét gyászolják. Ez rendjén van, hiszen egy nemzetnek szüksége van a sorsforduló napok megünneplésére. Az elmúlt 98 évben a magyarság etnikai vesztesége elérte legalább a 9-10 millió főt. Már több lelket veszítettünk el, mint ahányan megmaradtunk! A veszteségnek kétötöde az asszimilálódásnak és az elvándorlásnak, háromötöde az igen alacsony természetes szaporodásnak tulajdonítható. A Kárpát-medence minden öt lakosa közül már kettő sem magyar.

Okuljunk a múltból, és éljünk a jövőért! A hazánkat szétszabdaló trianoni békeszerződést feledni nem lehet, de hinnünk kell az összefogás erejében és abban, hogy összeköt magyarságunk. Kellett, hogy törvény szóljon a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről, s hivatalosan is, a legmagasabb fórumon, az Ország Házában is megemlékezzenek történelmünk tragikus napjáról, 1920. június 4-ről.

Merítsünk hát erőt! Több mint ezer év magyar történelme formált bennünket, akik most itt élünk. Kilencvennyolc éve köt össze bennünket a trianoni fájdalom. Most egy dolgot tehetünk, hogy a magyar álmot őrizzük szívünkben, és legalább lélekben, szellemben Trianon traumájától megszabadulunk, legalább a lelkünkben, a szívünkben ezt a feldaraboltságot megszüntetjük.

Magyarnak lenni jó!

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

 

Hozzászólások