Mindössze harminchat esztendő adatott meg a két világháború közt alkotó Bálint György publicistának. Esszé- és újságíró, műfordító és kritikus volt egy személyben. Ígéretes pályája derékba tört: 1938-tól többször is behívták munkaszolgálatra. Kémkedéssel vádolták, letartóztatták, be is börtönözték. Egy büntetőszázad tagjaként halt meg az ukrajnai Sztarij Nyikolszkojéban, 1943. január 21-én. Ennek éppen hetvenöt éve…

Pár évvel fiatalabb kortársa, az irodalmár Pálmai Kálmán szerint Bálint „kritikáiban, újságcikkeiben (…) humanista szenvedély bujkál. Bátran és nyíltan bírálja és utasítja el az embertelenség minden formáját. Írásaira az élmény s a gondolat összhangja jellemző, amit a megfogalmazás tömörsége, egyszerisége és nyelvi tisztasága tesz egyénivé.”

Bálint György nyelvét illetően fontos Koczkás Sándor méltató megállapítása is: „Nyelvi kifejezőeszközei között is dominálnak a képszerű, sőt jelképes, tehát »poétikus« elemek. S a gondolatok és érzések sajátos ritmusára épülő kompozíciói is többnyire a versszerű, a költőien finomított szerkezetekre emlékeztetnek.” Tegyük hozzá: nem véletlen ez, mivel legelső publikációja épp egy verseskötet, a Strófák.

Már amiatt is megérdemelné Bálint György, hogy nyelvi rovatban szólunk róla, hogy nevéhez egy szállóige, pontosabban szállóige-parafrázis fűződik. A XVII. században élt Descartes még így fogalmazott: „Cogito, ergo sum.” Azaz: „Gondolkodom, tehát vagyok.” A filozófus ezen axiómáját Bálint ekképp módosította: „Felháborodom, tehát vagyok.” E szlogenjében/krédójában teljes önmagát megrajzolta. A már említettek lényeg éppúgy megfogalmazódik benne, mint a következetes cél: az igazsághoz való ragaszkodás. Az azzal csak kicsit is ellentétesnek pedig a könyörtelen bírálata. Mindez mindenkor ̶ a jobbítás érdekében…

És hát így viszonyult magához a nyelvhez is. A nyelvhez, amely a társa, eszköze és védendő-ápolandó gazdagsága volt őnéki is. Csupán utalunk „A szavak felkelése” című hosszabb, allegorikus esszéjére. Érdekes az indítása: „Azt álmodtam, hogy a szavak felkeltek, és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen népe, a Szent Hegyre. Előzőleg már jó ideje forrongott az egész szótár, sisteregve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgyhogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusba tömörültek, és ilyen szöveggel verték fel a csendet: ̶ Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. (…)”

Mellőznünk kell a közbülső részt, a ragyogó megszemélyesítéssort, ahol számos szófaj, mondatrész, toldalék és egyéb leíró nyelvtani fogalom kel életre és lázad fel. Álljon itt a legvége: „A szavak pedig ismeretlen új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értelmet teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint, és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapodtak. Még ma is élnének, ha fel nem ébredtem volna.”

Szóljunk még „A halhatatlan szöveg” című igényes esszéjéről. Eleinte még örömének ad hangot: „(…) Sok mindent el lehet venni az emberiségtől. (…) Csak egyet nem lehet most már kiirtani: a szöveget. A szavak megmaradnak, az emberiség legszebb, legokosabb mondatai többé már nem veszhetnek el. (…)” Ám csakhamar indokolt felháborodássá, szinte kiáltássá válik a figyelmeztetése a korabeli médiát illetően: „(…) A nagyszerű technikai eszközök (…) a leggyorsabban és legbiztosabban röpítik szét a legbárgyúbb közhelyeket és a legvaskosabb hazugságokat. (…)”

A végén pedig: „(…) A szöveg is szenved. (…) Ijesztő sebeket kap, de azért elpusztítani mégsem lehet. Eldugott könyvespolcok mélyéről egyszer majd megint előkerül, fiatalon, tisztán, sértetlenül és diadalmasan.”

Bálint immár klasszikus publicisztikai gyűjteményének címadója „A toronyőr visszapillant”. Egy igazi européer hitvallása: ő is arra rendeltetett, hogy nézzen, és hűségesküje kötötte a toronyhoz. Vallja:

„Ha sikerült hűnek maradnunk a toronyhoz, akkor csakugyan szép volt minden. Szép volt, amit láttunk, és szép volt, amiben részt vettünk. (…) Bálint György így tovább-szépítette anyanyelvünket is…

 

Holczer J. Pompiliusz

 

 

Hozzászólások