Kegyetlen volt az 1967-es esztendő: magyar költészetünk négy jelentős, nagyjából egyidős alakját vitte el. A négy nagy öreget: Kassák Lajost, Füst Milánt, Áprily Lajost, Gellért Oszkárt. Kassák kezdte a szomorú sort július 22-én…

A portréját megrajzoló Hegedűs Géza így ír Kassák származásáról, sőt a „genius loci”-ról, az őt adó hely szelleméről: „Érsekújvárról indult, élő beszédjének szlovákos-palócos hanglejtését mindvégig megtartotta, sajátosan vidékies felhangot adva ennek az ízig-vérig nagyvárosi embernek.” Művészi kilétét igazából ő maga, Kassák tudta tömör önértékeléssel megfogalmazni: „Egyszerre voltam író, festő, szobrász, tipográfus. Együvé láttam az életet és egyforma lelkesültséggel reagáltam a minden irányból felbukkanó jelenségekre.”

A lezárult költői pálya periodizálását éles szemmel végzi el Makkai Ádám: „Pályafutása első szakaszában a hagyományok ellen fordult. A másodikban a szabad verset fejlesztette a lehetséges felső határokig. Harmadik pályaszakaszára a szélsőséges formalizmus jellemző. Negyedik életszakaszában szakított az avantgárddal, és kiegyensúlyozott, klasszikus stílusban írt. Kései verseiben mintegy megbékélt a világgal. Ma az avantgárd fiatal művelőinek ösztönzője.”

Mindezek után szemezgessünk Kassák Lajos gazdag és gazdagító költői asztaláról! Nem írt nyelvtant, ódával sem dicsőítette. Ugyanakkor viszont bizonyos, a nyelvtanból ismert fogalmak a kulcsszavaivá lettek egyik-másik versének. Íme az „Anyagot formálok” legeleje: „Anyagot formálok acélból kést gondolatból szavakat / egyszerű mesterember vagyok, aki későn fekszik fáradtan ébred és szorgalmasan / dolgozik.”

Költészetem című ars poeticájának e részlete kitűnő jellemzése a gesztusnyelvnek is: „Nemcsak a szív énekel most / nem is csak a nyelv. / Szemem kék vize / fogaim kemény fehére / testem klasszikus szerkezete / szellemem felfoghatatlan anyaga / fejem milliónyi hajszála / kezem tíz ujja / akár egy orkeszter / tíz megszállott tíz megszállott tagja / egyszerre cseng / hogy hírt adjanak rólam / a világnak.”

Az Üzenj első sorai mottójává lehetnének akár egy kommunikáció tankönyvnek is: „Beszélgessünk beszélgessünk / Te meg Én / beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha, / legömbölyített szavakkal / ahogyan a szerelmesektől tanultuk / alig hallhatóan / ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.” Költői kimondott szó; a pantomim dinamizmusa; együtt kommunikáló mikrovilág és makrokozmosz… – mindez áll az Enteri-örök sorozatának e néhány jellegzetes sorára: „Szavaim gyöngyfüzére peregjen szét az asztalokon a nap tüzétől kiszikkadt földön hogy / tapinthassák a vakok játszhassanak velük a gyerekek. / Tollam hegyével megnyitom az eget.”

Végezetül pedig egy szarkasztikus sírvers. Nem Karinthytól, de nem is költőnktől való. Ám még bőven az ő életében fabrikálta valaki. Így szól:

Hic iacet (azaz: itt nyugszik) Ludovicus Kassák –
Verseit nem olvassák.

Hisszük: ezután sem lesz így! A szintén költő és festő Takáts Gyula róla írt szavai fognak igazolódni Kassák kapcsán: „Ahol nem értenék anyanyelvét, ott képeinek tükrét teszi a házak küszöbére, hogy megértsék, miről és miért beszél…”

 

Holczer J. Pompiliusz

 

 

Hozzászólások