Nadányi Zoltán, a maga idejében ismert költő-író-műfordító 1892. október 9-én született. Hatvanhárom év adatott meg néki. Szerelmi, olykor finom erotikájú lírája a tanúja: nem lehetett elkeseredett ember. Ugyanakkor a talán legmaradandóbb, egészen más témájú költeménye, A testőr, mégis a realitást mutatja: költői énjének leghitelesebb oldalát.

Mert amikor Bessenyei Györgyöt énekli meg, mégiscsak saját magát állítja elénk alakjában:

„(…) // Én nem a testőrt tisztelem, / hanem azt, aki hazatért, / otthagyva minden csatatért, / és állt a parton dísztelen. // (…) // Ült csendben a tornác zugán / és nézte a bukó napot, / Aztán a toll után kapott, / utolsó szalmaszál után. // Bizony, utolsó szalmaszál. / Bizony, fuldoklik, aki él! De aki több a többinél, / e szalmaszállal partra száll.”

Nadányi legalábbis ilyen szeretett volna lenni. Költészetében talán felül is múlta Bessenyeit. Ám Csokonait aligha. Pedig… És itt lényeges észrevétele van a krétarajz-író Illés Endrének:

„Ha ő (mármint Nadányi) bevallja magának: Csokonai lehetett volna neki az eszménye.” Az elmaradás oka pedig: „Hány hangja van Csokonainak! De Nadányi mindig csak ezt az egyet akarta leütni.”

Persze, tette azért ̶ tőle telhetően ̶ , amit afféle egy-hangú, ám mégsem unalmas/szürke poétaként a XX. században megtehetett. El mégse törhető „szalmaszála” néki is a tolla volt. A toll, amely jelenti a költészetet, de jelenti azt is, ami a líráját mindvégig hűséggel szolgálta: a nyelvet, a hangot, a szót. Ő maga pedig végül is alázattal kölcsön-szolgálhatta őket. Bizonyítsuk egy-két versével!

A „szó” Nadányinál túlmutat a nyelvi kategórián. Ezért is súlyosan hangzó „A szájas ember” „szó”-használata:

„A szájas emberé, be szomorú, / azé a taps, azé a koszorú. / Övé a szó, felemelt ökölé, / hordón magasodik a nép fölé. // Szavaitól lett a világ beteg, / mert a szavai dögről szállt legyek. // Ezek miatt van métely és ragály / s hogy minden egyes vérsejt fájva fáj. // Ezek okozták, hogy rossz lett a jó, / szavak tették, hogy szótlan lett a szó. // Ezeket a szavakat irtanám, / szavakkal irtanám, ha szólna szám. // Ha szólna szám, ha nyílna remegőn, / a miazmákkal terhes levegőn.”

Titok című versében Nadányi szép példáját adja a kérdéskultúrájának. E stiláris hatásán túl az állati kommunikációban ̶ és persze a szerző állatok iránti szeretetében is ̶ elgyönyörködünk:

„Mit mondana, ha szólni tudna nyelve, / a csendes kis cica, mikor belép / és hunyorogva sandít rád elébb, / majd odafut, pamutfarkát emelve? // Mit mondana a bárányka a mezőn, / mikor rádbámul szendén, kérdezőn / s kiejti szájából a szénaszálat? // Mit mondana kutyád, az okos állat, / ha állát a térdeden nyugtatja hosszan, / úgy néz fel a szemedbe s meg se moccan? // Mit mondana körút kövezetén / a jámbor ló, ha nagy szemeivel / fekete szíjjernyők mögül figyel? // Mit mondana a jóságos tehén, / a bús bika, a kecske, a malac, / a lúd, mikor mellettük elhaladsz / s ők rádnéznek, szemüket tágranyitva? // És minden állat, mely rádbámul, ember / és hallgat néma, béna türelemmel, / mit hallgat el? mit gondol? mi a titka?”

Nadányi Összeesküvés című szerelmes versét, bizony, tanítani kellene: amikor nonverbális kommunikáció (a nem beszélt nyelv) kerül elő az órán!

„Levetkezett a szép kezed, / lehullt a kesztyű róla, / forró kezemhez úgy osont / titkos találkozóra. // És összebújtak a kezek / és sugdosódni kezdtek, / hízelkedett az én kezem, / könyörgött a kezednek, // jöjjön el hozzá máskor is, / ne hagyja el, keresse, / ha te nem jössz is, te magad, / szökjék el és szeresse.”

Egyik afféle létösszegző versében ̶ mintegy hét évtizede ̶ szinte mitőlünk is elköszönt: „Alvót fel ne költs, / alvó csak aludjon, / álmodjon, aludjon, / alvót fel ne költs.” Most mi ezt megszegtük. Keltsük életre a már-már elfeledett Nadányi Zoltánt!

 

Holczer J. Pompiliusz

 

 

Hozzászólások