A tizedik – Arany János kétszázadik születésnapja emlékére – Világos, télvégi éjszaka volt. Talán telihold. Sára asszony nyugtalanul forgolódott a nyoszolyáján. Nézegette az alacsony, fehérre meszelt plafont. Találgatta, hogy a rajta látható szeszélyes minták a képzeletének a játékai-e, vagy az öreg eperfa göcsörtös ágainak árnyékrajzolatai. Ez utóbbit szerette volna jobban, mert szívének kedves volt ez a vén fa, amit még János nevű öregapja ültetett, szemzett valamikor. Több emberöltőn át tanúja volt a vastagtörzsű fa azok élete folyásának, akik e portán látták meg a napvilágot.

Látta őt is ifjú menyasszonyként, majd látta boldog fiatalasszonyként, aki büszkén ringatja Sára lányát, s néha a lombkorona árnyékába teszi ki gőgicsélni. Bizonyára azt is őrzi az emlékezetében ez a fa-matuzsálem, hányszor álltak meg gyászruhások gyerekkoporsóknál ezen az udvaron. Ó, Uram, hányszor? Nyolcszor! Ennyiszer tört össze a szívük a szülőknek, s öregedtek bele ebbe a sanyarú helyzetbe. Így őszült meg az ő jó férje, Arany György is, egyre több fehér szál kukucskált ki magyaros bajuszában a feketék közül. Nem zúgolódtak a csapások miatt. Az ifjabb Sára felnőtt közben. Istennek hála, férjhez is ment. Unoka is van, s csak egy pár lépés választja el hajlékukat egymástól. Gondos a Teremtő! Nem csak elvesz, ad is!

Ad bizony! Édes terhet egy magafajta, nagymamakorú öregasszonynak. Hinni is alig lehet: nemsokára életet ad valakinek. Ő, az idősebb Sára „mindenórás”. Igazából sokat imádkozott ezért. Fohászkodott egy babáért a Teremtőhöz, aki öreg napjaikat még megédesítheti. S lám! Jó az Isten! A meghallgatott ima már itt mocorog a szíve alatt! El is mosolyogott magában erre a furcsa gondolatra.

Valójában csak akkor hitte el ezt az egészet, amikor az őszön, krumpliásáskor megmoccant a baba! Tényleg másállapotban van… Akkor azért kicsit meg is szeppent: félt, hogy szájára veszi a falu! Szinte hallotta: röstellhetné magát ez az Aranyné, Sára asszony, hogy az unokája idősebb lesz, mint a saját magzata, s deresedő nagypapából ifjú apa lesz… Aztán sok töprengés után úgy döntött: legyen meg a Te akaratod, Uram. Ettől kezdve kicsit jobban vigyázott magára. Sára lányát hamar beavatta, aki jó szívvel fogadta ezt a titkot, s ígérte, mindenben segítségére lesz. Jó lány az!

Harangszót hozott be a télvégi szél. No, akkor hajnali 5 óra, s a katolikus templomban húzza az öreg Dávid bácsi a harangkötelet. Milyen napra is virradtunk ma? Törte a fejét. No, most 1817. március második napjának reggelét érjük meg, ha élünk, s az Úr életünket megőrzi. Hirtelen erős derékfájás hasított bele a félálomban lévő álmodozásába! Nemsokára még egy! Ó, Uram Atyám, segíts! Halkan költögetni kezdte élete párját. Arany György gyorsan magára kapta a bekecsét, szinte beleugrott botos csizmájába. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, biztatóan végigsimított asszonyán. Ne félj! Előbb átszaladok Sáránkért, aztán megyek a bábáért, mondta, s máris fogta a kilincset.

Sára ébren aludt, igaz, a kicsije miatt is, s az első ablakzörgésre felült. Gyere, itt az idő, mondta az apja. Ő felkapta a vastag vállkendőjét, s fürgén papucsába bújt. Futott máris, s még arra is gondolt, hogy édesapját biztassa.

Amikor a bába megérkezett, már kivirradt. Ne félj, Sára, hamar meglesz, állapította meg a gyors szemrevételezéskor. Az ifjabb Sára türelmesen törölgette édesanyja homlokát, s együttérzés futott át az arcán minden újabb fájás után, amik egyre sűrűsödtek.

Arany György türelmetlenül toporgott az eresz alatt. Ezerfelé cikáztak a gondolatai, de legtöbbször megállapodtak a vajúdó ágyánál. Jaj, csak egészséges utódunk legyen, az édesmama is kibírja tán? Nem fiatal már ehhez! Fel fogjuk-e még nevelni ezt a kis embert? Látjuk majd ifjú felnőttnek? Szíve csak úgy kalimpált, valahányszor valami hangfoszlány kiszűrődött a kis házból. Alig várta, hogy mindezek a neszek egybeolvadjanak majd egy mindent elsöprő gyereksírássá.

Odabent minden ment a maga rendjén. A baba kifelé igyekezett e világra, s bizony útközben eléggé meggyötörte szülőanyját. A bába a végső fázis előkészületeit végezte. A menyecskelány asszonyi együttérzéssel simogatta anyja szenvedő homlokát.

Egyszer csak belehasított a falusi reggelbe a győzedelmes babasírás! Fiú! Kisfiú! Egészséges!

Arany György félénken dugta be a fejét az ajtón, s könnybe lábadt szemmel nézett asszonyára, akinek karjában ott a Jövendő. A fáradt asszony rámosolygott, s szemével intett, hogy jöjjön közelebb. – Nézd, milyen formás a mi Jánoskánk! – mondta fáradt, de boldog hangon. Mert János lesz, mint az öregapám. Ha eljön a reggel, tisztálkodj meg, s menj a református paphoz bejelenteni: 1817. március másodikán megszületett Megyeri Sára és Arany György tizedik gyermeke, Arany János!

A bába kis időre elvette az újszülöttet, hogy rendbe tegye, s bizonyára nem gondolta, és nem is gondolhatta akkor, hogy a nemzet nagy költőjét füröszti éppen.

A Stróbl Alajos által készített Arany János szobor a Nemzeti Múzeum kertjében

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona írása

 

 

Hozzászólások