,,Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” (Márai Sándor)

Kecskeméten ismerkedtem meg Lászlóval egy közös barátunk, Maczó János könyvkiadó jóvoltából. Könyvbemutatót rendeztünk János kérésére, mivel ö volt László első könyvének kiadója, és véleményem szerint írói pályájának elindítója. Tehát ismerem Lászlót, de szeretném őt jobban megismerni, és az olvasókkal is megismertetni. Kedves László, kérlek, mesélj nekünk!

Az én gyermekkorom a második világháborúhoz és az azt követő évekhez kötődik. 1942. október 14-én születtem Bács-Kiskun megye északnyugati csücskében, Tasson. Apám és nagyapám asztalosmesterek voltak, akik a saját műhelyükben dolgoztak. Én meg eleinte a gyaluforgács közt hemperegve, majd serdülvén a gyalut és a fűrészt próbálgatva ismerkedtem a szakmával és a be-betérő kuncsaftokkal. Terveik szerint én örököltem volna a műhelyt. Igen ám, de közben megalakították a kátéeszt meg a téeszcsét. Ők egyikbe se voltak hajlandók belépni. Így lettem én EGYÉB származású, akit még gimnáziumba se javasolt fölvenni a községi párttitkár. Helyzetünket még súlyosbította, hogy édesanyám Lenkey lány volt, a Petőfi által is megénekelt Lenkey kapitány rokona. Ő volt az, aki 1848 tavaszán Kossuth hívó szavára hazahozta Galíciából 130 huszárját a forradalom védelmére, s tábornokként ő lett volna a 14. aradi vértanú. Csupán a betegsége akadályozta meg, hogy kivégezzék a többiekkel együtt. Nem véletlen, hogy a barátaimmal gyakran hadakoztunk fűzfa paripán lovagolva a Bakér-parton.

Ha a kunszentmiklósi gimnáziumba nem is javasoltak, fölvettek a szegedi vasútforgalmi technikumba. Ott ért az 1956-os forradalom a szülőfalumtól, családomtól több mint száz kilométerre. Karácsony környékén kerültem haza. Az egykori Petőfi laktanyában, a Csillag börtön szomszédságában alakították ki a kollégiumunkat. Először magyar katonák foglalták el az épületet, aztán az oroszok. Mondhatni, változatos napokat éltünk át a változó kapuőrség szigorú felügyelete alatt. Csoda-e, ha az iskola újraindításakor nem akartam visszamenni? Vagy asztalos inasnak állok, vagy átiratkozom a kunszentmiklósi (akkor Damjanich János, most Baksay nevet viselő) gimnáziumba. Mivel új párttitkár került a faluba, az utóbbi mellett döntött a család. Így érettségiztem 1960-ban Kunszentmiklóson.

Milyen polgári foglalkozást választottál?

Bár a párttitkár változott, a származásom besorolása nem. Így aztán a tanárképző főiskolán is létszámfeletti lettem. Segédmunkásként kezdtem a „felnőtt pályafutásomat” Szigethalmon, a Pestvidéki Gépgyárban. A következő tíz évben voltam betanított munkás, községgazda, majd pótalkatrész ügyintéző a Csepel Művekben. Itt kezdtem el dolgozni a Csepel Újságnak, mint munkás levelező. 1966 decemberében már egy novellám is megjelent a lapban. Az írásaim kritikai szelleme azonban szemet szúrt a pártbizottság ideológusainak, s el kellett hagynom a gyárat. Így lettem újságíró Mátyásföldön, az Ikarus Újság szerkesztőségében 1970 májusában. 25 éven át dolgoztam újságíróként, üzemi, intézményi lapok munkatársa, szerkesztőjeként.

Háttérben a golgota-virág

Mivel kezdted írói pályafutásodat?

Mint a legtöbben, én is versekkel próbálkoztam. Utólag belátom, nagyon rossz versekkel. Be is vittem néhányat a Csepel Újsághoz Tamási Lajosnak, aki éppen ott töltötte a Piros vér a pesti utcán című verse büntetéséül kirótt „népnevelő munkát”. Azt mondta, inkább próbálkozzak meg a prózával. Az epikához több tehetséget lát bennem. Ő vezette a Csepeli Munkásotthonban működő Olvasó Munkás Klubot is, melyhez én is csatlakoztam. Elkezdtem novellákat írni, melyeket közölt a Magyar Ifjúság, Népszava meg az Ifjúsági Magazin is. A Lenkey kutatás még majd’ tíz évet váratott magára. A hetvenes évek végén kezdtem bele a családi, levéltári, könyvtári kutatásba, miután megnéztem Fekete Sándor Lenkey drámáját.

Ebből született A két Lenkey című regényed? Családi indíttatásból?  

Nem tagadom a családi indíttatást, hiszen a Lenkey család egyazon zádorfalvi ágából való a tábornok és az én felmenőim is. De nem kevésbé csábított az a sok áthallás is, amit 1848 és 1956 között tapasztaltam. Nem véletlen, hogy amikor elkészült A két Lenkey című regényem, egyetlen állami könyvkiadó se vállalta föl a megjelentetését. A közmegegyezésnek megfelelő történelem-szemléletet hiányolták belőle. Aztán az ezredforduló éveiben találkoztam a Váci Mihály Kör egyik rendezvényén Maczó Jánossal, a NAP Alapítvány vezetőjével. Elolvasta a kéziratot és azt mondta, hogy kiadja. Mielőtt azonban sor került volna e vaskos kötet kiadására, 2001-ben megjelentette a Hol lakik az Isten? című novelláskötetemet. A két Lenkey 2005-ben jelent meg. Sajnos, a kiadó szerény anyagi lehetőségei miatt elég kis példányszámban. Ahhoz viszont elég volt, hogy eljusson a Lenkey család más leszármazottaihoz, és 2007 tavaszán megalakult a Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely felvállalta a regény második kiadását. Ez 2007. szeptember 7-re, Lenkey János születésének 200. évfordulójára készült el, és a szeptember 22-23-i egri Lenkey családi találkozón mutattuk be. Ezen a találkozón több mint száz Lenkey és családtag gyűlt össze az ország különböző részeiből, de érkeztek Kanadából és az Egyesült Államokból is Lenkeyek.

A két Lenkey könyvbemutatója a rákospalotai könyvtárban 2006 februárjában (Kanizsa Józseffel)

Van egy másik Lenkeyekről szóló könyved is.

Köztudott, hogy a kutatás során számos olyan dokumentum, tárgyi vagy családi emlék is előkerül, amelyik nem fér bele a regénybe. Ezeket tanulmány formájában adtam közre különböző folyóiratokban. Később ezekből állt össze az Aposztróf Kiadó gondozásában, a Budapest XVII. Kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat támogatásával 2009-ben megjelent Lenkey huszárok.

Milyen műfajokban dolgoztál eddig?

Novellákkal kezdtem, aztán a nyolcvanas években jöttek a szatírák, gyermektörténetek (mesék?), majd a két regény. Próbálkoztam színpadi művekkel is, de hamar beláttam, hogy az nem az én terepem.

Hány köteted jelent meg?

Ha a két Lenkey kiadást egynek veszem, akkor tizenöt. Így jöttek sorban:

Hol lakik az Isten? – novellák 2001. – NAP Alapítvány;
Aranyka – gyermektörténetek 2001. – Korda Kiadó;
Kinek dolgozik az idő? – szatírák 2004. – Unisher Kiadó;
Ördögszekér – novellák 2005. – Unisher Kiadó;
Egy pohár vihar – kisregény 2005. – Unisher Kiadó;
A két Lenkey – történelmi regény első kiadás 2005. – NAP Alapítvány;
A két Lenkey – második kiadás 2007. – Lenkey Társaság
Eltékozolt évek – novellák 2008. – Hungarovox Kiadó
Lenkey huszárok – dokumentumkötet 2009. – Aposztróf Kiadó
Bumeráng – novellák 2009. – Hungarovox Kiadó
Csendélet tigrissel – novellafüzér 2010. – Hungarovox Kiadó
Tükörponty a harangozónak – novellák e-book 2011. – Kulcs-Soft Kft
Nömös tassi novellák -novellák 2011. – Ritter Nyomda ZRT.
A bicskafaló csuka – gyermektörténetek 2011. – Hungarovox Kiadó
A négylábú ember – novellák 2012. – United P.C. Kiadó
A király nem meztelen – szatírák 2013. – E-book Könyvesház Kiadó

Arad, 2013. október 6. Koszorúzás

E-könyved is van. Kedveled ezt a formát?

Adódott ez a lehetőség, kipróbáltam. Tagadhatatlan, hogy ez a fejlődés útja, meg az e-könyv olvasó. A könyv azonban számomra a papír alapú, nyomdaszagú könyvet jelenti most is, amelyhez akár széljegyzeteket is írhatok. A számítógép és az okostelefon akár át is veheti az írásbeliség szerepét. Nem vitatom én ezt, de ha beszélni akarok valakivel, inkább a vonalas telefont választom. Az én koromban már megengedhet magának az ember ennyi különcséget.

Tagja vagy-e valamelyik irodalmi vagy művészeti társaságnak?

Igen, bár így túl a hetedik X-en már nehezebben mozdul az ember. Immár három évtizede tartozom a Váci Mihály Irodalmi Körhöz. Az 1982.október 25-én alakult Krúdy Gyula Irodalmi Körnek alapító titkára voltam. Budapest XVII. Kerületében (ahol lakom) három irodalmi társaság is működik. Az Enzsöl Ellák Irodalmi Szalonnak tagja, a Rákoshegyi Irodalmi Műhelynek társelnöke vagyok. Ezen kívül tagja vagyok még a Magyar Írószövetségnek is.

Kaptál-e irodalmi munkásságodért valamilyen elismerést?

Az évek során nyertem néhány díjat a rádió és a folyóiratok irodalmi pályázatain. Különdíjat az országos millenniumi pályázaton, elismerő oklevelet a Szabad Magyar Újságírók (Washington) irodalmi pályázatán, és bekerültem a Who is Who névsorába is. De ugyanilyen kedves számomra az 1989-ben kapott Krúdy Emlékérem, a NAP Alapítvány 2006-os Fehér Mária Alkotói Díja és a 2013-as Lenkey Plakett. Az sem közömbös, hogy a Lenkey Társaság vezetőségi tagja lehetek, s tagjai közé választott szülőfalum helytörténeti egyesülete is.

Kik a kedvenc íróid?

Realista írónak tartom magam. A realisták közül választottam példaképeket, tanítómestereket is. Móricz Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, Hemingwayt, Jack Londont, Maupassant-t. Tőlük igyekeztem ellesni a „szakma finomságait”, és ebből kialakítani a sajátomat.

Apa és fia a tóparton

A Duna partján nőttél fel. Városlakóként is megmaradt benned a természet szeretete?

Igen. A Duna, a Bakér-part meg gyermekkorom baromfiudvara egész életemen át elkísér. Nemcsak magánemberként, az írásaimban is. Míg tehettem, sokat kirándultunk. Hatvanban volt egy kis darab szőlőnk, amit a hétvégeken műveltünk. Egy-két megállóért soha nem szálltam villamosra. Most is horgászom, és van egy kis 10X10 méteres kertünk madáritatóval, gyümölcsfával, zöldséges ágyással. Amikor a panelból sikerült Rákoshegyre költöznünk, kaptunk egy kis ordas cicát. Róla szól a Csendélet tigrissel című könyvem. Durci pajtásom most már a tizedik évét tapossa.

Mit hoztál magaddal a falusi környezetből és a csepeli mammut gyárból?

Azt az elvet, amit bármely műfajban írva zsinórmértéknek tartok. József Attila így fogalmazta meg ezt a Thomas Mann üdvözlése című versében:

Te jól tudod, a költő sose lódít:
Az igazat mondd, ne csak a valódit   

Milyen céljaid vannak még, hány kiadásra váró könyved lapul még a fiók mélyén?

Nyomdakészen áll egy kb. 200 oldalas novelláskötetem. Van egy hasonló terjedelmű kéziratcsomagom olyan novellákból, amelyek első része egy bibliai történet profán elbeszélésben, a másik fele egy hasonló témájú mai novella. Van egy regényem a rendszerváltás időszakából, és egy kötetre való olyan írás, amelyik az ember és a természetfölötti viszonyával foglalkozik. No meg azok, amelyeket mostanában írok, és igyekszem megjelentetni különböző folyóiratokban.

Milyen álmaid és vágyaid vannak még?

Mit mondhatnék? Mióta az eszemet tudom, mindig mások, a hatalom birtokosai akarták (s tettek is róla, hogy úgy legyen) meghatározni, mit gondoljunk, mi jó nekünk. Az írásaimban is ez ellen hadakoztam egy életen át. Ki kellene végre próbálni egy olyan emberi társadalmat, amelyikben a pártok és a pénz helyett az emberi értelem uralkodik. Ahol nem bűn, hanem érdem a józan gondolkodás, ahol a szeretet nem üres lózung, nemcsak az Isten privilégiuma, hanem az emberi közeg legter
mészetesebb jellemzője. Az unokáinknak kívánom, hogy így legyen!

Kedves László, magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden álmod és vágyad váljon valóra.



Durci, a család kedvence

T. Ágoston László: A csúnya cica


Úgy hozta a Sors, hogy ezen a nyáron a feleségemmel kettesben elindultunk felfedezni a Dunántúl szépségeit. Nem turistacsoporttal, nem előre váltott üdülőjeggyel, hanem ketten, a mi kis tizenhat éves autócsodánkkal. Ez utóbbit a szerelő mondta rá, mert csoda, hogy még megy.

A nejem heteken keresztül ült a számítógép képernyője előtt és kereste a megfelelő szállást, a legérdekesebb útvonalat, a legolcsóbb vendéglőket. Amikor elkészült vele, elém tárta az úti programot, én meg rábólintottam. Mit is tehettem volna mást? Ha ellentmondok, bizonyosan vita kerekedett volna belőle és megsértődik. Akkor aztán turbékolhatok neki, mire kiengesztelődik. Különben meg nem is volt jobb ötletem. Megköszöntem a fáradozását, Visint csöppentettem a képernyő fényétől elfáradt szemébe, és elindultunk a nagy nyári kalandra.

Így jutottunk el első éjszakai szállásunk színhelyére, a Bakony rengeteg erdejében rejtőzködő kis zsákfaluba, ahonnét már sehova se visz az út, s melynek két és fél utcájában legalább nyolcvanan laknak. Azért két és fél az utca, mert a harmadiknak csak az egyik felén épültek házak. A másik fele már az erdő. A csendet viszont szinte hallani lehet.
 – Maguknak lehet, hogy jólesik ez a nagy csend – mondta a szállásadónk, egy harminc év körüli fiatalasszony, – de mi, akik itt élünk, lassan belesüketülünk. Mondják meg, mi abban a jó, hogy faluhelyen megtiltják az állattartást? A polgármester, mert hogy zavarja a falusi turizmust. Hát persze, mert neki három vendégháza is van. Mi meg, hogy meghalt anyám két esztendeje, kipofoztuk ezt a házat, de eladni nem lehet, mert a kutyának se kell. Ha valaki erre vetődik, kiadjuk egy-egy éjszakára. Mondtam is a páromnak, hogy adjunk el mindent, aztán húzzunk el valamiféle városba, mert itt csak besavanyodik az ember. Itt már nincs se orvos, se pap, se tanító, csak a kocsma meg a kisbolt. Az is a polgármesteré. Rendben van, mondta ő, de hát hol kap a városban állást egy erdész?
Ez a mi nagy dilemmánk. Menjünk el hajléktalannak a két házunk mellett?
    Míg a kerti padon üldögélve hallgattuk szállásadónk panaszait, az egykor volt istálló felől előmerészkedett egy elképesztően girhes, csúnya macska. Szögletes fejű, a szürkétől az ordason át a feketéig mindenféle színben játszó szőrű jószág. Szóval az a fajta, akire még Rózsa Sándor, a betyár is azt mondta volna; „i’ be csúf!”
– Ez se a miénk ám, csak úgy jött valahonnét- mondta. – Aztán nem elég, hogy jött, még le is kölykedzett. Volt vagy négy kis nyivákoló gombóc az istállóban. Mondtam is a férjemnek, hogy csináljon velük valamit, mert ez a sok macska leeszi a fejemről a hajat. Ő meg, amilyen nagy állatbolond, nemhogy elpusztította volna, hanem el tudom képzelni, hogy titokban még eteti is őket.
 – Ez nem nagyon látszik meg rajta – vetettem közbe félszegen.
 – Én nem is tagadom, hogy nem szívelem őket. A kutyát igen, az hasznos, hűséges jószág, de ezek a nyafogó, szőrhullató valamik… Meg időm sincs rájuk. Most is ott vár a konyhában a gyerek, mert megígértem, hogy sütök neki tócsit. Nemsokára jön haza az uram, annak vacsorát kell adni. De közben át kell szaladni a Rózsi nénihez a szomszédba, mert beteg. Őt is én gondozom. Ja, és még a virágokat is meg kell locsolni a ház előtt, nehogy megszólják az embert. Elnézem a tévében azt sok kifent úri asszonyt. Mi meg itt… Eh, nem is bosszantom magam!
    Amikor elment, összenéztünk a nejemmel. Bólintottunk egyet, ő szó nélkül bement a konyhába és kihozott két szelet szalámit. Az egyiket a kezembe nyomta, és elindultunk a lécekből összeácsolt istállóajtó felé. A csúnya macska ott feküdt egy félig kibontott szalmabála tövében és szoptatta a két ugyancsak girhes, szépnek semmiképp nem mondható kölykét. Messziről megmutattam neki a szalámit és odaszóltam.
 -Cic, cic… Gyere ide cicám, ez a tiéd!
    Ő azonban ahelyett, hogy odarohant volna az ételért, rémülten felugrott, és a kölykeit maga előtt hajtva behúzódott valami rossz fazék alá.
 – Buta, randa macska –perlekedtem. – Nem elég, hogy ilyen gnóm, meg rusnya, még bizalmatlan is. Látod, ez az a fajta, akin nem lehet segíteni – bizonygattam a nejemnek.
 – Nem hát, mert te mindig olyan türelmetlen vagy – mondta, aztán közelebb lépett, lecsípett egy darabot a szalámiból, s oda dobta a fazék elé. Hátrált néhány lépést és újra ledobott egy falatot.- Ne bámulj, édes egyetlenem – mondta – inkább hozz még egy – két szeletet. És kétségbe se ess, mert mi csirkecombot fogunk vacsorázni.
    Így is történt. Amikor már lebukóban volt a nap a nyugati erdő lombkoronája fölött, a feleségem leterítette a kerti asztalt, s kirakta rá az előző nap rántott, madárlátta csirkecombot. Mit tagadjam, a friss erdei levegőtől úgy megéheztem, hogy akár az egészet fölfaltam volna. Olyan mennyei illata volt… no, de ezt nemcsak én éreztem ám! Alig telt bele néhány perc, a lécekből ácsolt istállóajtó egyik résében megjelent a csúnya macska feje. Ránk nézett és halkan elnyaffantotta magát.
– Gyere – mondtam, s felé nyújtottam az éppen lerágott csirkecsontot.
– Rám nézett, a nyakát tekergette, látszott rajta, hogyan küzd benne az éhség és a bizalmatlanság. Amikor felé hajítottam a csontot, először meghökkent, aztán odafutott és elvitte az istállóajtó elé. Hamarosan megjelent a két kölyke is. Az egyik tiszta anyja, a másik koromfekete. Elvették tőle a csontot, és mohón rágni kezdték kétfelől. Ő meg csak állt előttük és bennünket figyelt. A harmadik csirkecsont után már ott ugrándozott, birkózott a két jóllakott macskakölyök a lábunk körül, az anyjuk meg szorgalmasan ropogtatta a maradékot.
– Én nem is tudom, hogy van ez – mondtam a feleségemnek -, de mintha már nem lennének olyan csúnyák ezek a cicák. Az a kis huncut fekete meg kifejezetten aranyos.
– Valóban – mosolyodott el a nejem. – Az anyjuknak is kifejezetten karakteres feje van. Nem az a mindennapi… a színe meg… hogy is mondjam? Szóval olyan sokszínű. És nézd meg az orrát! Szinte foszforeszkál. Érdekes, nem?
Azóta is sokat gondolkoztunk, mi is történt velünk meg a csúnya cicákkal azon az estén ott a Bakonyban. Tény, hogy ők hárman ott strázsáltak egés
z éjjel az ajtónk előtt, s reggel, amikor tovább indultunk, díszkíséretként követtek bennünket a kapuig.
– Látod – mutattam a három jószágra -, a szemünk előtt válik bizonyossággá a kétezer éves igazság. Erőszakkal, gyűlölettel vagy ha úgy tetszik, tűzzel, vassal erős várakat dönthetsz romba, birodalmakat törölhetsz le a térképről. Hidat verni lélektől lélekig – akár csak ember és állat között – kizárólag szeretettel lehet.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2014. január 3.

Hozzászólások