Tavaszi hajnal a hegyen

Felébresztettél éjszaka.
Azt hittem szinte teljes lesz a csend és a sötétség,
de fenn volt a Hold,
és tömör harang volt az éjjel:
visszhangozták a patakot az erdők,
és a hegyek az ébredő madarak beszédét.
Addigra elállt már a szél,
a szélforgó is mozdulatlan állt a kihunyt tűz fölött.
Vártalak. Mint ember álmában Isten látomása:
sűrű mégis könnyű volt az ég,
pillanat folyt pillanatba,
az idő oltotta örök szomjúságát.
A patak, mintha minden víz benne folyna,
kiáradt felém láthatatlanul,
s a madarak hangja mind örvényeiben támadt,
és támasztott erdőt és eget.
Míg vártalak, arra vágytam, lásd te is fenn a sok csillagot,
érezd te is az erdő-ég vizes áramát,
a szélforgó nyugalmát,
az erdő tömör harangzúgását.
De úgy jöttél, ahogy a hajnali égbolt,
csillogtál, mint a csillagok,
világítottál, mint a Hold,
fényes voltál, mint a hegyek gerince,
titokzatos és szép, mint az erdők.

Tarack szálak

Anitának

Ahogy a kerti égető,
amit fűszál, gaz, természet
bevon és gyökerei
között meglepő gazdagsággal
terpeszkedik a múlt:
vasdrótok és rudak,
flakonok, hírlap és reklám betűk –
szavak mögött egy régi hökkenés, hörgés,
az áhítat mögött a vágy
fájdalmas nyögése,
mondatok szórendje mögött régi ritmus –
miközben izmok, inak és
idegek munkája nyomán
felszakad a régi szén, hamu, pernye
s egy-egy pillanatra tömör,
formátlan füstdarabba áll,
hogy a régi dolgokat újra egyberántsa –
legalább is hasonló alakba -; ám
mielőtt az ásó kifordítaná,
még a barázdák előtt, egyetlen tömb
az emberi világ egy tartósított darabja
és a rostjait átfutó csontszínű tarack –
bojtos és főgyökérzetek – s nincs
köztük választóvonal:
széttörhetetlen kapszulákban rögösödött a föld;
épülhet úgy az ember élete,
amíg játszik, gyomlál, megfeszül:
énképet keres szinte minden pillanatban,
vagy gyorsan elgondolható valóságot,
valamit, ami határt szab?

Kint apró parcellát fordítok,
míg konyhánkban húsunkra vigyázol.

Hozzászólások