Szabó László a budapesti 18. Kerületi Hírek alapítója és szerkesztője. Végzettsége nyomdamérnök, de kitanulta az újságírás csínját-bínját is. 75 évesen egyetemre jár, rádiós tanfolyamot végez, csodálatra méltó a munkabírása. A Krúdy Gyula Irodalmi Kör rendezvényein is részt vesz, ír róluk, videón  megörökíti azokat. Most ő vall életéről, munkásságáról.

Szabó László

Mikor és hol született? Hol töltötte a gyerekkorát?

1940. január 18-án születtem Endrődön, Békés megyében. Édesapám tisztviselő volt. Szülőfalunkban, a helyi Fa- és Vegyes Nagykereskedelmi Rt. főkönyvelőjeként dolgozott. Onnan Orosházára kerültünk, mert ott kapott állást a járási főszolgabíróságon. Édesanyám szintén endrődi származású. A háztartással és a gyermekek nevelésével foglalkozott. Hárman voltunk testvérek. A nagyszüleim mindkét ágon iparosok: apai nagyapám kovácsmester, anyai nagyapám pedig csizmadia mester volt. Sajnos, az apai nagyszüleimet már nem ismerhettem a korai haláluk miatt.

A gyermekkorára hogyan emlékszik vissza?

Boldog, élménydús gyermekkorom volt. A tanéveket a szüleimmel Orosházán töltöttem. A nyári szünidőket nagyszüleimnél Endrődön, a Hármas-Körös partján. Szó szerint a partján, mert az erősen lejtős kertünk végében több méter szélességű, hatalmas termetű nádas mögött ott lapult a víz, a Körös egyik holt ága. Tilos volt a kert végébe lemennem, de tisztes távolságból is órákig tudtam figyelni a rejtelmes, szeles időben suttogó nádast, hallgatni a békák fantasztikus kórusát. Nagyapámék sok állatot tartottak. Én igaz barátságba kerültem velük. Leginkább a tehenekkel, amelyeket a városi közvélekedés butának, ostobának tart. Pedig ha ismernék őket!… Igaz, nagyszüleim is aggódva figyelték, hogy apró gyermekként a nagy négylábúakat őszinte odaadással vakargattam a rücskös felületű, külön erre a célra szolgáló szerszámmal. Sohasem történt meg, hogy ökleltek vagy rúgtak volna. Ellenkezőleg: nyálukat csorgatva tartották a fejüket, s ha az orruk elé kerültem, hálából megnyalták a homlokom.

Édesapám, édesanyám, öcsém és én 1949-ben (leánytestvérünk kicsit később: 1952-ben született meg)

A boldog gyermekkoromat csak egy dolog árnyékolta be, a világháború. Édesapám főnökei kiadták a parancsot, hogy menekülnie kell a hivatalnak, és így nekünk is. Orosházáról Dombóvárra, hogy az orosz megszállást elkerüljük. Hogy miért éppen Dombóvárra, ezt sohasem kérdeztem édesapámtól. Szörnyűséges utazás következett. A fagyos, jeges Dunán emberi erővel vonszolt kompon keltünk át, dermesztően hideg időben. Csaknem lefagyott a kezem, lábam.

Már gyermekkoromban központi szerepet töltött be életemben a templom, az Istenhit. Ma már tudom, hogy ezt ajándékba kaptam. A reggeli és az esti imák – Endrődön és Orosházán egyaránt. A vasárnapi ministrálások, a templomtornyok, a harangok, a harangozás. Úgy éreztem, hogy minden harang egy külön egyéniség, hiszen a hangjuk is teljesen más. Egyiknek szebb, mint a másiknak. Szépen szólnak, mert lelkük van. A hangjuk messzire száll…

Hol járt iskolába? Mire emlékszik a legszívesebben?

Az általános iskolát Orosházán végeztem, majd a budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, és ott érettségiztem 1958-ban. Aztán teológiára jelentkeztem a Római Katolikus Hittudományi Főiskolára Szegeden. Három évet végeztem, a papszentelésemre nem került sor. Visszakerülve Budapestre betűszedő lettem. Később a Könnyűipari Műszaki Főiskola Nyomdaipari Szakán szereztem nyomdamérnöki, üzemmérnöki oklevelet. A tanulást a MÚOSZ Újságíró Akadémián folytattam. Így lettem újságíró. A tanulást ma sem hagytam abba. Jelenleg Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalom-tudományi Karán vagyok hallgató. Eddig két szemesztert abszolváltam. Idegen nyelveket is tanultam: latint, németet, oroszt. Használom is ezeket a nyelveket.

Kisdiák voltam, amikor városunkba, Orosházára látogatott a még szabadlábon lévő Mindszenty József bíboros. Máig tartó nagy élmény volt látni, hogy jóformán az egész város – bár többségükben protestáns volt – a főpap fogadására összegyűlt a város főterén.

Mi sem maradhattunk le az eseményről. Édesapám a főnökével, dr. Kiss József főszolgabíróval beszélgetett várakozás közben, akinek Mindszentyről mondott elismerő szavai máig fülemben csengenek. (A bíborossal azután 1956-ban “találkoztam” újra, amikor a Rádió épülete előtt összezsúfolódva gimnazistaként hallgattuk a nemzethez szóló beszédét.)

Tanulmányaimmal összefüggő élményeim közül megemlítem hajdani általános iskolai magyar tanáromat, Csizmadia Lajost, aki a 8. osztályban nagy hatást gyakorolt rám. A tanár nagy átéléssel szavalta Petőfi, Arany, Ady Endre verseit. Ezek az élmények kezembe adták a verses köteteket. Olvastam, olvastam és olvastam.

A másik élményteremtő “tantárgyam” a zene lett. Zongoraórára jártam Gubicza Mária zongoratanárnőhöz néhány évig, aztán kántorunknál, Tóth Feri bácsinál folytattam a zenei kurzust. Titokban az orgona felé kacsintgattam, amelyhez aztán csak évek múlva ülhettem oda. Nyolcadik osztály végére kiderült, hogy a helyi gimnáziumba nem vesznek fel mondván, hogy klerikális reakciós családból származó, hittanra járó, ministráns gyerekre nincs szükségük.

A piaristák azonban nem így gondolták. A szerzetesrendek nagyobb részben történő szétzavarása következtében a káplánnak Orosházára került dr. Nagy Ernő piarista paptanárnak erről más volt a véleménye… Így aztán Budapestre kerültem az ő gimnáziumukba, és ott érettségiztem 1958-ban. A gimnáziumi évek élményeinek leírása valószínűleg oldalakat töltene meg. Csupán néhány dolgot említek. Azt hiszem, minden diák büszke az iskolájára. Én is így vagyok ezzel. Országosan jó hírű iskola volt akkor, és ma is az. Osztályunkból – a 32 diákból – mindenki egyetemre, főiskolára került és diplomát szerzett. Többen egyetemi professzorok lettek – nemzetközi hírnévvel. Számos országos tanulmányi versenyt nyertünk meg. Az 1958-as évjáratunknak további érdekessége, hogy az országos kosárlabda bajnokság aranyérmes győztesei lettünk – végigverve az összes pályázó iskolát -, a piarista szerzetesrend és a saját magunk nagy örömére.

Tanáraink közül mindenki élményszerű és emlékezetes volt. Osztályfőnökünket, Kincs Lajost, aki a latint és az oroszt tanította, név szerint is megemlítem. A páter fegyelmezett, aszkéta életmódja példakép maradt számomra a mai napig. Nyári melegben ő olyan formán strandolt, hogy pantalló nadrágban, cipőben, csak könyékig felgyűrt ingujjal napozott. Mindezt a negyedik emeleten található tetőteraszukon lévő padon ülve.

Felsőfokú tanulmányaimra visszaemlékezve a teológiával kezdeném a sort. 1958-ban felvételiztem Havass Gézánál. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ember, ez a pap, ez a tanár, ez az író hosszú ideig börtönben sínylődött a hite miatt, és csak rövid időre “kapott szabadságot”, s felvételim után hamarosan ismét börtönbe vetették. Később ismertem meg munkásságának egy részét. Az örök nagyhatalom című könyvét, amelyet 1947-ben adtak ki Szegeden, a Katolikus Egyháznak az öt világrészen a II. világháború utáni helyzetével foglalkozik. A Hitvallás című – szintén Szegeden megjelenő – folyóirat szerkesztésében is komoly tevékenységet fejtett ki.

A professzorok közül életre szóló élmény volt hallgatni dr. Csanád Béla papköltőt, aki retorikára oktatott bennünket (később Budapestre került az akadémiára). Dr. Paskai László, Magyarország későbbi bíborosa, a filozófia professzora volt abban az időben. Előadásaira jellemző volt, hogy precíz pontossággal minden egyes esetben hét percet késett az óráiról. Ez volt az akadémiai 7 perc. Az előadásait latinul tartotta. Nagy szükség volt a piarista tanár, Szűcs Vince intenzív, napi rendszeres latin nyelv oktatására és az Édes-Burian: Latin-magyar szótárra. Hiszen a II. Vatikáni Zsinat előtti időben voltunk még. Az egyház liturgikus nyelve is a latin volt.

Ezt a szótárt olyan mértékben használtam, hogy már a második évemre lapjaira esett szét. Nagy kárpótlást kaptam ugyanakkor. Tanulás, a latin nyelvű tankönyv olvasása közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy jé(!) már egy órája olvasok, mindent értek és egyszer sem kellett a szótár után nyúlnom. Ez kibeszélhetetlen élményt jelentett, teljesen megérteni egy idegen nyelvű szöveget! Ezek után bátran hozattam meg Rómából a latin nyelvű szakkönyveket. Igaz, le kellett mondanom a dohányzásról, hogy ki tudjam fizetni azokat -, de én inkább a könyveket választottam.

Nagyszerű dolognak éreztem, hogy a Fogadalmi Templom kórusában is énekelhettem. Néha szólót is. Mellettem a későbbi neves orgonaművész, Leányfalusi Vilmos játszott a Dóm Európa-hírű orgonáján. A főiskola rektora egy alkalommal meghívta Sík Sándor piarista költőt, rendfőnököt, a valamikori Szegedi Egyetem professzorát, hogy tartson nekünk egy irodalmi előadást. Nagy örömet okozott újra látni és hallani őt. Nagyszerű előadást tartott.

Sík Sándor előadást tart a kispapoknak

Többek között Lev Tolsztoj: Anna Kareniná-járól beszélt. Azt mondta, hogy ez a mű egy hatalmas prédikáció a házasságtörésről. A következő nyári szünetben megvásároltam a könyvet az “Olcsó Könyvtár” kiadásában, mivel díszesebb kiadásra nem volt pénzem. Viszont csaknem egyfolytában olvastam.

Az újságírás milyen mélyen gyökerezik az életében?

Másodéves koromban a főiskolán egy belső folyóiratot indítottunk ÉLÜNK címmel. Az irodalommal, művészetekkel szívesen foglalkozó növendék-társaimmal összefogtunk, és többszörösen is megdolgoztunk folyóiratunk, újságunk megjelentetéséért. A cikkeket, a verseket meg kellett írni, azután az egészet lappá szerkeszteni, és valamilyen módon megjelentetni. A terjesztés házon belül már egyszerű volt az akkor mintegy száz fő hallgatóság között. “Főszerkesztő”-nek engem választottak. Legnehezebb feladatom az volt, hogyan sokszorosítsak. Erre más út nem kínálkozott, csak az, hogy nyolcszor-tízszer legépeljem az egész anyagot vékony, átütő papírra, indigók alkalmazásával. Így azután 50-60 példánynál többről nem lehetett szó. Saját írásainkon túl nagy költőinktől összegyűjtöttük, csoportosítottuk az Istenes-verseket. Az enyém Ady Endre volt. Természetesen állami engedélyünk nem volt, viszont a rektor tudott róla.

A mélységes Istenhit ellenére mégsem lett pap. Hogyan alakult a további élete?

A negyedik évfolyamról eltávozva Budapesten a Franklin Nyomdába kerültem, ahol betűszedőnek tanultam ki. Maradtam a betűk mellett a mai napig. A szedőterembe első alkalommal belépve a vakanyagok tárolóján (regál) megbotránkozva olvastam: “cicero”, kis “c”-vel. Aztán gyorsan megbarátkoztam ezzel, és megtanultam a tipográfiai mértékrendszert, aminek az alapja az előbb emlegetett cicero, 12 tipográfiai pont.

Mint a legtöbb nagy nyomdának, így a hajdani Szent István Társulat VIII. kerület Szentkirály utcai, az Egyháztól elkommunizált székházában üzemelő Franklinnak is megvoltak a sajátosságai. Szedőterem vonatkozásában az ország legkiválóbbjai között szerepelt. Talán egyetlen olyan üzem volt akkoriban, amely Angliába is exportálta matematikai könyveit. Hála a magasan képzett betűszedői gárdájának, amelyben a 4 soros matematikai szedők is szerepeltek – ólomból szedve a törteket, az azokban lévő indexet, kitevőt, integrál-, gyök- és egyéb speciális jeleket.

A szakma elsajátítása után szerettem volna továbbtanulni a Könnyűipari Műszaki Főiskolán. A jelentkezőnek érettségivel és a választott szaknak megfelelő szakmunkás bizonyítvánnyal, továbbá 2 év gyakorlattal kellett rendelkeznie. Az is előírás volt, hogy vállalati javaslatot kellett vinni. Mivel az “átkosban” a káderlapomon rajta volt: “VIGYÁZAT, JOBBOLDALI KLERIKÁLIS!”, a vállalatnak a főiskolához írt javaslata így hangzott: “Szabó László továbbtanulását nem javasoljuk, de nem gátoljuk.” Ezt a levelet nekem kellett magammal vinnem. Barátok, ismerősök azt tanácsolták, el se menjek a felvételire, biztosan nem vesznek fel. Ám a szegedi spirituálisomnak lett igaza: “Fiam, ne féljen, az Úr magával lesz!” – Felvettek, és tanulmányaimat sikeresen be is fejeztem.

Különösen szívesen emlékszem Dr. Haiman György valamikori Nyomdaipari Tröszt vezérigazgató előadásaira, aki a híres Kner Nyomdából “származott”. Könyvtervező művészként tipográfiai, reklám- és könyvtervezői ismereteket oktatott. Ő az irodalomtudomány doktora és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja volt. Máig szívesen idézem fel érdekes adomáját az egykori plakát-verseny győzteséről. Az a tervező nyert, aki egy nagy alakú, 70×100 cm méretű álló plakát közepébe viszonylag apró betűkkel csak annyit szedett, hogy Schmoll – mert hiszen a Schmoll cipőpasztát reklámozta. Az emberek távolról nem is látták, mi van írva a nagy plakátra, közelebb kellett lépniük az elolvasásához. Akkor viszont nevetve ismételték: “Óh, hát a Schmoll!”

Diplomamunkámra ma is jó érzéssel gondolok vissza: “A magyar nyelv betűgyakorisága”. A különböző “szakmai” nyelveket: szépirodalmi, közgazdasági, orvosi, matematikai, stb. vizsgáltam különösen abból a szempontból, hogy a nyomdaiparban hajdan oly fontos szerepet betöltött linó- és monó matricagarnitúrák használhatósági élettartamát növeljük. Ekkoriban már a Nyomdaipari Tröszt Fejlesztő Laboratóriumának voltam a munkatársa.

További érdekes témákban vettem még részt. Az egyik – az ország legnagyobb szerkesztőségi és nyomdaipari munkája volt – a budapesti telefonkönyv nyomdai gyártási idejének jelentős csökkentése. Elviselhetetlen volt ugyanis, hogy a mintegy ezer oldalnyi betördelt ólom linó szedést az előfizetők adatainak szakadatlan változásai miatt újra és újra kellett tördelni sokszor csaknem teljeskörűen. 1968-ban a Posta Vezérigazgatóság Szerkesztősége részére kézirat-makettek alkalmazását dolgoztuk ki és alkalmaztuk. Művezetésre a helyszínre mentünk hozzájuk. A makettek segítségével már nem ólomban tördeltünk, hanem papíron – jelentősen rövidítve a nyomdai átfutási időt, és nagymértékben könnyítve a betűszedők munkáját.

Makettjeink előfutárai voltak a következő fejlesztésünknek, amelyet napjainkban már minden nyomda használ – nem csak cím- és slágersorok, hanem kompressz szövegek előállítása esetén is. Ezt fényszedésnek, “hideg szedésnek” hívjuk szemben az addig alkalmazott “meleg szedésekkel”: a sorszedéssel (linóval) és a betűk egyedi szedésével (monó). Ezekkel az eljárásokkal magas hőfokra hevített ólomötvözetből öntötték a sorokat vagy az egyes betűket.

Az új technika és technológia voltaképpen számítógépes megoldás a szövegek előállítására, amely azután az ofszetnyomáshoz szolgál alapul. Ez a módszer napjainkra már fokozatosan kiküszöbölte szinte 100%-os mértékben az ólom alkalmazását az ország minden szerkesztőségében és nyomdájában. Elvileg maradtunk ugyan Gutenberg késői követői, de valójában az ő fa betűitől és a magas nyomtatástól igen messzire jutottunk.

Milyen további szakmai múlttal rendelkezik?

Már az 1970-es évektől kezdve több évtizeden keresztül intézetekben, kiadókban, nyomdaüzemekben lap- és könyvszerkesztéseket végeztem, mint tervező tipográfus, képszerkesztő és tördelőszerkesztő. Olyan sok könyvet és folyóiratot szerkesztettem, hogy nehéz lenne megmondani, konkrétan hányat. Talán kettőt mégis kiemelek a sorból. Az egyik az ÉGSZI Gyorsjelentés című folyóirat, amelyet az Építésgazdasági és Szervezési Intézetnél (ÉGSZI) szerkesztettünk és nyomtattunk – országos terjesztésű lap volt. Az Intézethez – emlékezetem szerint – 1969-ben kerültem. Akkoriban a lap szerkesztése, tördelése még a kezdeti állapotokat mutatta, amelynek színvonalát fokozatosan emeltük több éves ottani tevékenységem és irányításom alatt. Egyik fő célkitűzésünk közé tartozott, hogy az újság, a folyóirat tartalmi mondanivalóját tördeléssel, változatos tipográfiával, szedéssel előmozdítsuk, színesebbé tegyük.

Valahol a szakmai tevékenységhez, a betű szolgálatához tartozik, hogy kivétel nélkül minden munkahelyemen a tevékenységem ideje alatt jelentős át-építéseket, bővítéseket és új technikai színvonalat vezettünk be. Az ÉGSZI-ben az akkori legújabb fejlesztésű IBM Execitive író-szedőgépeket telepítettük, amelyek a folyóiratok, könyvek arculatára és ugyanakkor a szerkesztőségi-nyomdai munka határidejének jelentős csökkentésére voltak nagy hatással.
A Glóbus Nyomdában eltöltött éveim alatt találkozhattam volna Tárkányi Imrével, a Krúdy Kör tagjával, sajnos ez nem következett be. Itt a nyomtatott, színes dobozgyártás területén dolgoztam. A törzsgyárban a pincétől a padlásig minden egyes munka-műveletet manuálisan végeztem, a teljes gyártási folyamatot begyakoroltam, aztán a vidéki gyáregységhez helyeztek igazgatónak. A gyáregységben történt fejlesztések, a több ezer négyzetméteres épületek megépítése, a teljesen frissen telepített gyártási sorok és a több száz fős üzem irányítása egész embert kívánt.

Egy másik munkahelyemen, a MALÉV Kiadóban (Magyar Légiközlekedési Vállalat) a Kiadó vezetői munkakörében dolgoztam 13-14 évig. A repülés szakmai könyveken, folyóiratokon túl – önálló vállalási joggal rendelkezve -, számos országos terjesztésű kiadványt jelentettünk meg. Az 1980-as években az akkori legfejlettebb műszaki hátteret, a fényszedést és ofszet nyomtatást alkalmaztuk nagymértékű épület-átalakítások után. Munkáink nagy részénél személyesen végeztem a tervezői, képszerkesztői, tördelő-szerkesztői feladatokat. Az egyik ilyen – mai napig emlékezetes – kiadványunk a Kosárlabda Évkönyv volt, amelyet Horváth Frigyes akkori főtitkárral és a híres sportújságíróval, Dobor Dezsővel készítettünk. Ezeknek az évkönyveknek a terjedelme 11-12 szerzői ív körül mozgott, nagyszámú fotóval illusztrálva. Pontosan méretezett képek, táblázatok (sporteredmények) és nyomdakész szövegtördelés ragasztott forgatókönyv formában hagyta el kezeimet.

Egyre jobban tért hódít az internet. Mennyire szokta meg és kedveli az on-line újságírást?

Az utóbbi évtizedekben egyre jobban az online felületek felé fordultam. Már mintegy 60 honlap és blog megtervezésén, megírásán, szerkesztésén és komplett elkészítésén voltam túl, amikor a MÚOSZ Újságíró Akadémiájára jelentkeztem, ahová fel is vettek, és tanulmányaimat sikeresen – minden záró dolgozatomra jelest adtak – elvégezve újságírói oklevelet kaptam.

Szerettem volna irányelveket, ismereteket kapni a hatékony írásra. Mindenesetre eredetileg azt hittem, hogy az újságírás egyszerű dolog. Fantasztikus élmény volt megtudni, hogy az újságírás milyen sokrétű, összetett, és hogy milyen sok sajtóműfaj létezik: hírek, tudósítások, interjúk, riportok, publicisztikák. Ez utóbbin belül a csaknem szépirodalmi jellegű jegyzetek, tárcák. Nagy művelőjük volt Gárdonyi, Mikszáth, Bródy, de többek között Kossuth, Móricz és Ady is jeleskedtek az újságírás területén is. Szinte minden műfajt “végigírtam”. Különösen érdekes volt számomra a glossza, a publicisztika műfajcsalád szerelemgyermeke. Azt tanították, hogy ez a rövid írás akkor jó, ha méregből, felháborodásból, haragból, vagy fölényből születik. Ha valóban jól írták meg, akkor az, akiről szól, még akkor is megharagszik, ha nem neveztük őt néven, hanem egyszerűen kitalálta, hogy róla szól a fáma.

A következményekből úgy tapasztaltam, hogy – Istennek hála és egyben sajnos – íródott néhány jól sikerült glosszám. Többen is kitalálták, hogy róluk írtam, mert elfordították a fejüket, ha találkoztunk, vagy kifejezetten szóvá is tették. A műkritika műfaj azért is nagyon érdekes, mert az adott mű alapos ismeretére kell szert tenni. A TV – sajnos – kimaradt az életemből, azt hiszem, végleg, de még a rádió hátra van! Rádióriporteri tanfolyamra kaptam meghívót, amelyet elfogadtam. Kérdés, mennyire lesz időm és energiám végigcsinálni ezt az új kurzust – az egyetem és a munkám mellett.

Az Akadémián is csak jó tanárokhoz volt szerencsém: Dr. Földes Anna, Nagy Iván, Dr. Széchenyi Ágnes, vagy a Népszabadság vezető fotóriportere, Teknős Miklós. Néhány szót mondanom kell Barok Tamásról, akit a brit királyi herceg, Vilmos herceg a magyar újságírók közül egyetlenként hívott meg stábjába – szerintem sem véletlenül. Azt mondta, hogy a kollégák eleinte “hülyének” nézték a módszere miatt. Ő ugyanis azt tanítja és gyakorolja, hogy az írott szöveg mellett nagy a jelentősége a képnek, a filmnek, a filmes tudósításnak, és még inkább a filmes interjúnak, riportnak. Ezen kívül az egyszemélyes stáb híve. Ő egy személyben a kérdező riporter, a fényképész, a világosító, az operatőr, a képszerkesztő, a vágó és minden más, ami szükséges. Viszi magával a kellékeket. Még laptopot is és hordozható internetet is. Az ő előadásai különösen lenyűgöztek, és követem a tanítását. Eddig mintegy 600 filmet készítettem. A Magyar Újságíró Szövetségnek jegyzett tagja vagyok.

Milyen a munkamódszere? Mit kell tudnunk a „18. Kerületi Hírek”-ről?

Tudósítások, rövid interjúk alkalmával egyedül dolgozom “egyszemélyes” stábként – az összes szerkesztői háttérfeladatokat is felvállalva. Viszont exkluzív hosszú interjúk, vagy kerekasztal konferenciák felvételét ketten végezzük. A 18. Kerületi Hírek Pestszentlőrinc-Pestszentimre Hírportálját (www.hirek18.hu) 2011 elején alapítottam és hoztam létre, amelyet a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság ugyanakkor ellenjegyzett. Egy stabil belső munkatárssal dolgozunk, a fiammal, ifj. Szabó Lászlóval, aki egyébként ugyancsak okleveles újságíró. Néha bekapcsolódnak munkánkba “külsősök”, akik között a Krúdy Gyula Irodalmi Kör tagjai vezetik a sort. Mindenekelőtt Kanizsa József és Kreischer Nelly.

Lapunk szerkezete évek alatt keveset változott. Egyik legjelentősebb változás, hogy 2014 közepétől megszűntek a hirdetési rovatok – az ingyenes apróhirdetés is. A helyi, kerületi híreken túlmenően kitekintő rovataink vannak: kitekintünk az országra, kitekintünk a nagyvilágra. Jelentősnek gondoljuk az egyházi rovatot, amelyben kerületi, országos és külföldi, leginkább vatikáni hírekkel szolgálunk. A régi írások három helyen is visszakereshetők a felületünkön. Az Archívumban kronológiai sorrendben, évenként havonkénti sorszámozással, a fejlécben vagy keresőszó beírásával bármely böngészőt használva, de Explorerben még az RRS ikonra kattintással is.

A kerekasztal beszélgetés résztvevői a Zila kávéházban:
Szabó László, ifj.Zila László. Király Lajos és Kanizsa József

Hogyan került kapcsolatba az óbudai Krúdy Irodalmi Körrel?

A Krúdy Körrel 2011 óta állok kapcsolatban. Ekkor egy meghívóról értesültem a Kávéházi Estékről, amely akkor is a pestszentlőrinci Zila Kávéházban került megrendezésre. Úgy határoztam, hogy mint egy kerületi rendezvényt, meglátogatom és tudósítok róla. Az Est annyira érdekes volt, hogy ott ragadtam… Azóta rendszeresen részt veszek ezeken az Estéken, sőt Óbudán a Kéhli Vendéglőben, a XVI. kerületi könyvtárban és a X. kerületi Kultúrházban is jártam már. A rendezvényeken megismerkedhettem a kör íróival, költőivel, műfordítóival, képzőművészekkel, előadóművészekkel és újságíró lapszerkesztőkkel.

A Montázsmagazin szerkesztőgárdáját is ismeri…

A Montázsmagazinról már három esetben is sikerült írni: a Kávéházi Estékről 2014 áprilisában, a Kéhli Vendéglőből 2014 szeptemberében. 2015 februárjában pedig átvettünk tőlük egy komplett cikküket: a Pápalátogatás a Fülöp-szigeteken című írásukat – köszönet érte!

Hogyan összegezné ezt a sokrétű, színes életet? Meg van elégedve vele?

Ha összegezni szeretném tevékenységemet, akkor azt kellene mondanom, – Sík Sándor nyomán – hogy az Úr a tenyerén hordott egy életen át. Profán módra: életem a siker jegyében telt. Nem csak állandó munkahelyi építkezések, fejlesztések középpontjában állhattam, hanem magánéletemben is az építkezések sora volt rám jellemző: négy családi ház, négy lakás és egy iroda építésén vagyok túl.

Virágoskertünkben…

 

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Az író és főpap, Prohászka Ottokár püspök jelmondatát tettem magamévá: “Dum spiro, spero”. Amíg élek, remélek. Ezért merek még tervezni ebben a korban is. Szeretném
– a hirek18.hu portált még jó ideig becsületesen szerkeszteni és megfelelő aktuális tartalommal feltölteni;
– a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megkezdett tanulmányaimat legalább egész félév lezárásával folytatni, befejezni;
– továbbképezni magam filmkészítésben;
– további filmeket készíteni;
– a kéziratban meglévő 5 könyvemet megjelentetni;
– van még egy témám (már kiszemelt alanyokkal interjú-sorozatot készíteni), amit szeretnék filmre venni, megírni és megjelentetni könyv formában is.

Meséljen a családjáról is!

Családunk összetartó család. Ma és emlékeim szerint mindig is az volt. Kialakult családi ünnepek megtartása jellemzett bennünket: névnapokra, születésnapokra rendszeresen összejárunk. Édesapám, édesanyám jó kedélyű, vidám emberek voltak. Nagyszüleimről, nagybátyáimról, nagynénéimről ugyanezt kell mondanom. Házasságunkból egy fiúgyermekünk született. Nagy-szerű ember. Valamikor a régi öregek a gyermek születésekor azt mondták, gyermekáldásban van részünk. Esetemben – Istennek hála – ez a helyzet. Nem egy helyen lakunk ugyan, de nem múlhat el nap, hogy telefonon ne beszéljünk egymással. Ő katolikus pap lett.

Igyekszünk minden héten legalább egyszer személyesen is találkozni. Úgy véljük, vonatkozik ránk is az Úr szava: “ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18,20)

 

Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások